Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-22

1743 Az Országgyűlés 22. ülése, 1969. április 18-án, pénteken 1744 az élet az ellen, vagy attól eltérő irányban tör utat magának, a jogszabály pedig a fejlődés elősegítő je helyett annak fékjévé válik. Ilyen esetekben ki vagyunk téve a gyakori módosításoknak is. A jogszabályok előkészítésének módszerei tekintetében a jogalkotónak elsősorban arra kell törekednie, hogy a jogszabály a rendezendő életviszonyt a maga sokrétűségében, de mégis a jelenségek tipikus voltát szem előtt tartva fogja át. Erre sem a hézagos jogszabály, sem a túl részletes szabályozás nem alkalmas. Ha ugyanis a szabályozás aprólékos, az egyes rendelkezéseket a gyakorlatban felmerülő esetekre nem lehet mindig alkalmazni, és a jogszabályt hamarosan módosítani kell. Ha viszont a szabályozás nagyon az általánosságok síkján mozog, nehéz felismerni a jogokat és kötelességeket, ami megnehezíti az önkéntes jogkövetést, de egyben a jogszabály egységes értelmezését és alkalmazását is. A szabályozatlanság vagy a túlszabályozottság két véglete közül alighanem az utóbbi a reális veszély. A túlszabályozás rendszerint abból ered, hogy nem tekintjük eléggé érettnek az állampolgárokat, nem bízunk eléggé a jogalkalmazó szervekben, de a társadalmi folyamatoknak a jog melletti egyéb hajtóerőiben sem, így a szocialista öntudatban, a szocialista erkölcsben, az egyéb ösztönzők hatásában. Az említett bizalmatlanság felnagyítja a valóságos veszélyeket, s képzelt veszélyeket talál ki, és mindezek elhárítása érdekében annyi féket, tilalomfát, biztonsági tényezőt, hatósági engedélyt, jóváhagyást, bizonyítványok beszerzését, meghallgatást, hozzájárulást iktat be a szabályozó rendszerbe, ami nemegyszer üresjáratra kényszeríti az államapparátust, bürokratizálja az államigazgatást. A felhozandó számos példa közül most csak a kisajátítási szabályozásra utalok. A túlzottan részletező jogszabályok a korábbi gazdasági mechanizmus talaján nagy számban keletkeztek. E jogszabályok nagy részét az új irányítási rendszer bevezetésével hatályon kívül helyeztük, egyes területeket újraszabályoztunk, vagy legalábbis a bürokratikus vonásokat megszüntettük. Ezt a munkát azonban még távolról sem fejeztük be. Számos olyan jogterület van még, ahol a felesleges megkötöttségeket jogszabályainkból ki kell iktatni. Ilyen feladatokat jelent például az állami ingatlanok értékesítése, a raktárakkal való gazdálkodás, a kisajátítási államigazgatási eljárás, a hatósági engedélyek további egyszerűsítése stb. Fontos követelménye munkánknak, hogy olyan jogszabályokat alkossunk, amelyek kielégítik az időtállósághoz, a stabilitáshoz fűződő érdekeket. Az időtállóság természetesen nem öncélú. A szocialista társadalom dinamikusan fejlődik, tehát változó jogrendszert követel magának. Az életviszonyok változása miatt szükséges jogszabály-módosítás késése káros lehet, a stabilitás tehát nem jelenthet megmerevedést. Arra kell törekednünk mégis, hogy a jogszabályok minél inkább időtállóak legyenek. Nem alakulhat ki ugyanis szilárd társadalmi jogtudat, a jogi normák nem válhatnak szokássá, de helyes jogalkalmazási gyakorlat sem alakulhat ki, ha a jogszabályok túlságosan gyorsan változnak. Ezeknek a követelményeknek az érvényesítése a jogszabály-előkészítés egyik legnehezebb feladata. A jogszabályok külső megjelenési formája is elősegíti azok hatékony érvényesülését. A külső megjelenési formával függ össze a jogszabály szintje, valamint az, hogy a jogszabályt hány további rendelkezés hajtja végre, végül a jogszabályok szerkezete és nyelvezete. A szint megválasztása a gyakorlatban nem mindig könnyű. Szembe kell nézni a valósággal: nincs olyan gyakorlatilag használható elvünk, amely megmondaná, milyen kérdés szabályozása tartozik törvényre, törvényerejű rendeletre, kormányrendeletre stb. így esetleg kevésbé lényeges mozzanatoktól függ, hogy a jogszabály törvényként vagy törvényerejű rendeletként kerül-e kibocsátásra? Nincs még megállapítva az úgynevezett törvényhozási tárgyak köre, a gyakorlat pedig az alkotmánynak azt a rendelkezését tartja szem előtt, amely szerint, ha az Országgyűlés nem ülésezik, jogkörét — bizonyos megszorítással — az Elnöki Tanács gyakorolja. Az állampolgárok, de a jogalkalmazók számára is gyakran nehézséget okoz, hogy egy-egy kérdést általában több szinten szabályozunk. E törvényekhez rendszerint kormányrendelet kapcsolódik, és további végrehajtási szabályokat ál- . lapítanak meg miniszteri rendeletek, esetleg miniszteri utasítások. Kétségtelen, hogy ritka az olyan magas szintű jogszabály, amely önmagában — végrehajtási rendelkezések nélkül — jól betölti feladatát. Mégis alapos a jogalkalmazóknak az a kifogása, hogy a jogszabályok végrehajtásának kialakult módszere folytán egy-egy rendelkezés teljes megértéséhez 2—3—4 jogszabályt kell egyidejűleg figyelembe venni, sőt rendszerint ennél többet, mert ezek időnként külön-külön is módosulnak. Emellett a törvényben vagy a törvényerejű rendeletben foglalt egységes rendelkezés két-, három- vagy többfelé darabolódik. Ilyenkor azután további olyan problémával is találkozunk, hogy az alacsonyabb szintű jogszabály esetenként ellentétes rendelkezéseket tartalmaz a magasabbhoz képest — ez már önmagában is súlyos hiba, emellett jogbizonytalanságot teremt, kibúvókat, „kiskapukat" nyit —, másrészt a jogalkalmazó gyakran nem nézi a magasabb szabályt, megelégszik azzal, amelyet saját felettes szerve bocsátott ki. Mindez arra mutat, hogy a helyes jogforrási szint megválasztása és a végrehajtási rendeletek számának csökkentése terén még sok a tennivalónk. Ez annál is inkább fontos kérdés, mert minél több a jogszabály, annál inkább megvan a lehetősége a kibúvóknak. Azt szokták mondani, hogy a §-jel azért az ismert alakú, mert kifejezi, hogy a jog labirintusában nehéz eligazodni és mindenki talál másik jogszabályt, amelyre hivatkozni tud. Sok igazság van ebben! A jogalkotás egyik fontos feladata, hogy a hézagokat, a kiskapukat elreteszelje, illetve az adott kérdés pontos, egyértelmű rendezésével eleve ne adjon lehetőséget kibúvókra, a felelős-