Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-29

\ 2273 Az Országgyűlés 29. ülése, 1969. december 11-én, csütörtökön 2274 egyes gazdasági szabályozókon változtatni kellett. Az 1969. évi költségvetés tárgyalásán is szóba került a gazdasági ösztönzők reform lényegét nem érintő módosítása. Az 1970. évi költségvetés indokolásában is szerepel több olyan intézkedés, amely gazdasági életünk még teljesebb kibontakozását segíti elő. Ilyen változtatás például a termelő munka hatékonyságának javítására, a racionális létszámgazdálkodás előmozdítására tett intézkedés, amellyel egyetértek, végrehajtásával kapcsolatosan azonban a Következőkre kívánom a figyelmet felhívni. A reform előkészítő szakaszában az anyagi ösztönzőket úgy alakítottuk ki, hogy a kereső- v képes lakosság foglalkoztatása teljes legyen. Ellentmondásként jelentkezik, hogy az elmúlt két évben a munkást kereső vállalatok és intézmények száma fokozatosan nőtt. Ennek következtében nőtt a munkásvándorlás, ami az egyes népgazdaság ágakban egymástól lényegesen eltérő helyzetet idézett elő. Melyek ezek az eltérő és véleményem szerint egészségtelen tendenciák? A munkaerő megfelelő átcsoportosítására a nagyobb hatékonyságú iparágakban szükség van. De ma bizonyos iparágak elnéptelenedésének a veszélye áll fenn, ami azt jelenti, hogy meglevő, nagyértékű termelőeszközöket létszámhiány miatt nem tudunk kihasználni. Nagyértékű termelőgépek állnak, holott az előállítható termékre szükség lenne. Ez a helyzet bizonyos mértékig meghatározta a könnyűipar fejlődését is. A könnyűipar a korábbi évek 8 százalékos termelésnövekedésével szemben 1969-ben várhatóan a termelés 3 százalékos felfutását tudja biztosítani. Ezen bielül a textil- és ruházati ipar nagy részében a termelés még az 1968. évi szintet sem éri el. A termelés fejlődését több körülmény gátolja. Ezek közül egyik nagyon lényeges körülmény a munkaerőhiány, amely ma már nemcsak Budapesten, hanem egyes vidéki városokban is jelentkezik. Nehezíti a helyzetet, hogy a fluktuáció is rendkívül magas. 1968-ban a textilipar dolgozóinak 33 százaléka változtatott munkahelyet. A létszámhiány, a magas fluktuáció a törzsgárda munkáját nehezíti. A törzsgárda tagjai többletvállalás és túlóra árán is igyekeznek az ország szükségletét kielégíteni. A kialakult helyzet okainak vizsgálatával kapcsolatosan a következőkre szeretném a fi gyeimet felhívni. A költségvetés az ipar egé szere mintegy 11 százalék eszközarányos nyereséget tervez, ami az 1969. évi 10 százalékor eredményt figyelembe véve reálisnak tűnik. DP ha ezen belül szektoronként vizsgáljuk az elér' eredményt, akkor a következő képet kapjuk A szocialista ipar egészére jelentkező tízszázalékos eszközarányos nyereséggel szemben a minisztériumi iparé 9 százalék, a tanácsi iparé 17 százalék, a szövetkezeti iparé 38 százalék. Hasonlóan az országos helyzethez, a könnyűiparban is a minisztériumi vállalatok eszközarányos nyeresége a legalacsonyabb. Még nagyobb a differencia, ha például összehasonlítjuk az ipar 10 százalékos és ezen belül a pamutipar 4 százalékos eszközarányos nyereségét, vagy tovább a könnyűipar felügyelete alá tartozó tanácsi ;

T>ar 24 százalékos és a szövetkezeti ipar 40 százalékos nyereségét. Az átlagszámok azt mutatják, hogy a nagyobb anyagi eszközökkel ellátott, szervezettebb és. technikailag fejlettebb nagyipar eszközarányos nyeresége a legkisebb. Az eszközarányos nyereség tendenciájának megfelelően alakul a bérarányos nyereség is. Így az élő és ható gazdasági törvények következtében bizonyos differenciálódási folyamat automatikusan bekövetkezik. Ez a differenciálódás a munkaerővándorlásban bontakozik ki: a vándorlás megindul olyan irányban, ahol várhatóan magasabb személyi jövedelem érhető el. Ez a tény nagyon nehéz helyzetet teremtett a munkaerő-ellátottság terén a textiliparban, ahol az átlagbérek az állami iparcsoportok közötti beosztás alapján az élelmiszeriparéval együtt a legalacsonyabb szinten vannak. Ugyanakkor az élelmiszeripar után a szükségletek kielégítésében a második helyet foglalja el. Termékeire társadalmilag szükség van, sőt az életkörülmények állandó javulásával mindinkább növekvő mértékben van rájuk szükség. Termékeit a belföldi és az exportigények miatt állandóan korszerűsíteni kell, de ez csak akkor lehetséges, ha elnéptelenedését meg tudjuk akadályozni. Az élő munka hatékonyságának javítására, a létszámgazdálkodás előmozdítására hozott intézkedések általánosságban segítik' a már kialakult ellentmondás feloldását. Jó irányba tereli a gazdasági egységek gondolkodását, de ugyanakkor újabb ellentmondást okoz azokban az, üzemekben, ahol már 1969-ben sem tudták kapacitásukat a tényleges létszámhiány miatt kihasználni. Ha ezeknek az üzemeknek módjuk lesz a termelés színvonalához megfelelő létszám visszavételére, ez újabb anyagi terheket jelent számukra. Mindezeket nem azért mondom el, mintha nem értenék egyet a vállalati jövedelmek differenciálódásával. Szükségesnek és fontosnak tartom, hogy a fejlődőképes, a piaci hatásokra jobban reagáló vállalatok tevékenysége mind erősebben kibontakozzék, és ez a jövedelmek differenciálódásában is megmutatkozzék. Tudom, hogy jelentős nyereségszóródást idézhet elő a vezetés színvonala is. De az mégsem valószínű, hogy egész iparágak, iparvállalatok nagy csoportja mind rosszul vezetett, a oiaci hatásokra rosszul reagáló legyen. Éppen ^zért lényegesnek tartom az olyan, szelektivitást fokozó intézkedés bevezetését, amely biztosítja a tényleges hatékonyság alapján történő iifferenciálódást és ezen keresztül a céljainkiak megfelelő és szükséges munkaerő-átcsoportosítást. örömmel hallottam Nagy elvtársnőtől, hogy foglalkoznak a textil- és ruházati ipar helyzetének felülvizsgálatával. Külön szeretném felhívni a figyelmet a pamut-, len-, kenderiparra, mert úgy tűnik, hogy a kialakult létszámhely7

et ezekben az üzemekben a legrosszabb. A ^tszámhiány állandósult, az iparág egy tekintélyes része Budapesten helyezkedik el, ahol a munkaerőhelyzet a legkritikusabb, és az elkövetkező években sem várható lényeges javu-