Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-28

2235 Az Országgyűlés 28. ülése, 1969. december 10-én, szerdán 2236 telek nagysága sem növelhető tetszés szerint. Van azonban olyan igény, amely jogos lehet és kielégíthető is talán. Ez az igény pedig a rendelkezésre álló kereteknek az eddiginél körültekintőbb, differenciáltabb elosztását sürgeti. A közép- és hosszú lejáratú hitelek folyósítására gondolok. A jelenlegi körülmények között még nem feltétlenül üdvözítő az az egyébként helyes közgazdasági gyakorlat, hogy a hitelt annak adják, aki annak leggyorsabb visszafizetésére tesz ígéretet. Ennek a gyakorlatban olyan következménye van, hogy a hosszú lejáratú hitelből közép-, a középlejáratú hitelből már-már rövid lejáratú hitel lesz. A gazdaságok kényszerhelyzetükben egymásra licitálnak az ígéretekben. A következmény: két-három éves lejáratra adott hitelek miatt — amelyek természetesen csak hosszabb idő alatt térülnek meg valójában — ezek a „merész" gazdaságok súlyos pénzügyi problémákkal kerülnek szembe. Mások viszont, akik nem mertek ekkorát ígérni, a legszükségesebb, létkérdés-beruházásokat sem valósítják meg hitel hiányában. Vagyis : amíg az előbbi gazdaságokban csak a fejlesztés üteme lett volna lassúbb, de nem kapnak hitelt, most pénzügyi helyzetük is kiegyensúlyozott lenne, addig a többi gazdaság alapvető szükséglete maradt kielégítetlenül. Mi lehet tehát az igény a hitelek jövőbeni elosztását, folyósítását illetően? A fejlesztés orientálására, a hatékonyság növelésére ösztönző alapvető állami hozzájárulás legyen a volumenében is nagyobb árkiegészítés és ártámogatás, az egyébként szűkebbre szabott hitel viszont legyen hosszú lejáratú, és a termelés szempontjából alapvető fontosságú, nélkülözhetetlen gépek megvásárlására adják a valóban rászoruló gazdaságoknak. Azt gondolom, az állam számára, a népgazdaság számára ez az olcsóbb megoldás. Mert az alapvető szükségletek kielégítetlensége szanáláshoz, a szanálás pedig vissza nem térülő dotációhoz vezet. Ha lehet, nem szükséges megvárni ezt az állapotot egyetlen gazdaságban sem. Még valamit a hosszabb lejáratú hitelek igényeivel kapcsolatosan. A mezőgazdaságban minden termelési célkitűzés a feltételek ^egész sorát igényli. Ha a népgazdaságnak jelenleg az eddiginél több sertéshúsra, több hízott marhára van szüksége, akkor e szükséglet kielégítése komplex feladat. Több állathoz több takarmány, több takarmányhoz több növénytermesztési munka, több gép: erőgép, talajművelő, betakarító és szállítógép szükséges. De ha mindez megvan, akkor a megtermelt több terméket még tárolni, sőt a tároláshoz szárítani is kell. Mindezek együttes és arányos működésének eredménye végül a kívánt cél: az elegendő mennyiségű sertéshús és hízott marha. Utóbb említettem a tárolóhely, a raktár és a termény- és takarmányszárítás problémáját. Ismét Somogy megyére hivatkozom, mert ez megyénk másik megoldatlan problémája. Ebben az évben sok gazdaság kiváló eredményt ért el a kükoricatermesztésben. Termésátlagaink messze äz eddigiek fölött járnak. Siralmas látvány azonban a már említett szedetlen kukoricatáblák, még siralmasabb a betakarított - kukorica, tárolóhely hiányában az ég alatt. Ehhez a terméshez nincsen tárolóhely sem a gazdaságokban, sem a Gabonaforgalminál. De a tárolóhelyekkel szorosan összefügg a szárítóüzemek problémája. Rohamosan és szükségszerűen terjed a kukorica szemesen történő betakarítása, amelynek felhasználása csak megfelelő mennyiségű szárítókapacitás létrehozása esetén lehet hatékony. Mind a tárolás, mind a szárítás erősen beruházásigényes és nem látványosan megtérülő, de szükséges, nélkülözhetetlen. Ismét csak a hosszú lejáratú hitelek erre a célra való koncentrálását igényelhetem, nemcsak a kívánt termelési növekedés érdekében, de pusztán a jelenleg megtermelt termékek megóvása érdekében is. Tisztelt Országgyűlés ! Az elmondottak mellett más jellegű problémának látszik a háztáji gazdaságok, a háztáji állatállomány fejlesztésének vagy egyszerűen szintentartásának kérdése. Olyasmiről beszélek, ami az utóbbi időben sokat és sok helyen van napirenden, jelezvén, hogy fontos népgazdasági érdekről van szó. Szeretném hangsúlyozni, hogy a probléma csak látszólag más jellegű a fentebb elmondottakénál. Az a jelszó ugyanis, amely szerint a közöst és a háztáji gazdaságokat komplex egységnek kell tekinteni a termeléshez szükséges gépek és felszerelés tekintetében, reális tartalmat takar. A gazdaságok területének mintegy 10 százaléka háztáji terület, ehhez hozzászámítva a háztájiba kerülő takarmányokat, azt lehet mondani, hogy a szántóterület mintegy 20 százalékán a háztáji számára termelünk; ezt a területet pedig ugyanazokkal a gépekkel, felszerelésekkel kell megmunkálni, mint a közösét. A háztáji kukorica termelése az üzem szempontjából csak abban különbözik a közös kukoricáétól, hogy a szedésre nem kell a tagokat külön munkába szólítani. Sajnos azonban a munkaszervezés a gépek kihasználása szempontjából éppen nem előny, hanem hátrány. A szervezetlen kézi betakarítás ugyanis az egyébként is szűkös szállító kapacitást kétszer olyan hosszú ideig köti le, mint az ugyanazon nagyságú közös terület, ahol a közös szervezés érvényesül. Ha tehát a termelés feltételei hiányosak, nincs elegendő gép a közös gazdaságban, ez szükségszerűen a háztáji problémája is. Az a követelmény tehát, hogy a tszelnökök a háztájit a közössel egyenlő mértékben szívügyüknek tekintsék, nem is annyira jószívűség vagy szemlélet kérdése, hanem nagyon is anyagi kérdés. A szövetkezet vezetői a közös gazdaság fejlődéséért, az elért munkadíjazási szint tartásáért és szüntelen fejlesztéséért felelősek. Maga a tagság is elsősorban ezt kéri számon minden zárszámadáskor. Ha tehát a termeléshez rendelkezésre álló eszközök szűkössége miatt a szövetkezet vezetői a közöst először szolgálják ki, és csak a maradék jut a háztájiba, ezen nem nagyon lehet csodálkozni, de változtatni sem lényegesen. Meg kell állapítani azt, hogy a háztáji és a közös általában elfogadott együttélése és egymásra hatása mellett jelenleg adottak az eltérő érdekek miatti állandó ellentétek.