Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-27

2115 Az Országgyűlés 27. ülése, 1969. szeptember 25-én, csütörtökön 2116 A mezőgazdaság korszerűségének adott színvonala a gazdaságvezetők oldaláról is befolyásolja a mezőgazdasági szakmunkásigény, a szakmunkásképzés alakulását. Elvétve akad vezető, aki nyíltan megmondja: nincs szükség szakmunkásra. De a burkoltabb megfogalmazás a gyakoribb. Sommázva a burkolt vélemények így összegezhetők: mindenekelőtt középkorú, jó fizikumú, univerzálisan használható munkaerőre van szükség, de nem baj, vagy jó, ha köztük szakmunkás is akad. E nézet objektív alapja az, hogy a mezőgazdasági termelés sok munkafolyamatánál és munkaműveleténél éppen a korszerűségi fokok alacsony volta miatt a szakmunka jelenleg nem nélkülözhetetlen. A szakmunkás és a begyakorolt munkás által végzett munkánál gyakran nem mutatható ki lényeges különbség. Következésképpen nincs, vagy alig van kereset-különbség az azonos munkaterületen dolgozó szakmunkás és nem szakmunkás között. Az állami gazdaságban a szakmunkás növénytermesztők havi 38 forinttal, a gyümölcstermesztő szakmunkások havi 45 forinttal, több szövetkezetben az állattenyésztő szákmunkás havi 50—80 forinttal keres csak többet, mint a betanított munkás. Mindezek következtében a fiatalok és a gazdaságvezetők egyrésze nem tartja szükségesnek és érdemesnek a hároméves szakmunkásképző iskola elvégzését. A gazdaságok jelentős részének nincs szakmunkásigénye. A megye 176 szövetkezete közül ez évben mindössze 23 százalék jelezte mezőgazdasági szakmunkástanuló szerződtetési szándékát. A gondokat a következő problémák csak fokozzák : Az általam ismert megyei felmérés nem a valóságos mezőgazdasági szakmunkásigényt, hanem valamiféle elméleti igényt tükröz. A jövőnek kell képezni a szakmunkásokat, de a jövőnek kiképzés nem szakadhat el a szükségletektől, az igényektől. Olyan ütemben és olyan arányban kell a szakmunkásokat képezni, ahogy a szakmunkásoknak megfelelő munkahelyet lehet biztosítani a mezőgazdaságban. A felmérés szerint megyénk mezőgazdasági üzemeinek szakmunkásigénye — a mezőgazdaságban dolgozó ipari jellegű szakmunkások nélkül — 1970-ben 4334 fő. Az üzemekben a felmérés idején 1053 szakmunkás dolgozott. 1970-ig tehát ki kellene képezni 3281, azaz évi 1094 fő szakmunkást. Ezzel szemben a gazdaságok által közölt ez évi igény összesen 345 fő. Nem mondvacsinált problémákról van szó. A Pápai Állami Gazdaságban 56 gyümölcstermesztő szakmunkás közül állandó beosztásban mindössze 15, csak idényszerűen pedig 19 fiatal szakmunkás dolgozik. Huszonkettő fiatal szakmunkás nem kapott munkát, s elhagyta a gazdaságot. Ez az államnak a három évi taníttatási költségeket számolva' körülbelül 1 millió 200 ezer forint veszteséget jelent. Nem kis összeg lehet tehát az, ami országosan veszendőbe megy a valóságos igényeket meghaladó túlképzés, de főként a lemorzsolódás és a fiatal szakmunkások mezőgazdaságból való eltávozása miatt. Ez azonban nemcsak anyagi kérdés. A mezőgazdaságból eltávozott fiatal csalódott lesz és nem kelti jó hírét az amúgy sem nagy megbecsülésnek örvendő szakmának. Zavaró továbbá, hogy a mezőgazdaságban nincsenek kidolgozva — vagy legalábbis nem ismertek — a szakmai szintek. Emiatt sok gazdaságban szakmunkásként tartják nyilván azokat a néhány hónapos, sőt két-három hetes tanfolyamot végzett dolgozókat is, akiknek tudása és munkája valóban nem tér el lényegesen többi dolgozótársa tudásától, pedig az eltérésnek ez a hiánya a szakmunka lebecsülésének egyik forrása. Nem teljes az összhang a szakmunkást alkalmazó és a szakmunkást képző iskolák között sem. A gazdaságok az iskoláktól olyan, a szakmát magas szinten ismerő, a jövő követelményeinek megfelelő szakmunkásokat várnak, akik a sokszor nem éppen korszerű körülmények között, a fizikai munkában is megállják a helyüket. Ugyanakkor a szakmunkásvizsgát tett fiataloknál néha más szemlélet érvényesül. Előfordul, hogy a végzett növénytermesztő gépészek nem akarnak traktorra ülni, csak szerelőként hajlandók dolgozni. Más fiatal szakmunkások pedig a gazdaságvezetéstől azt várják, hogy koruktól, gyakorlati és élettapasztalatuktól függetlenül csoport-, sőt brigád vezetőként, irányító munkakörbe helyezzék őket. Esetenként nem kielégítő az iskolában történő felkészítés más vonatkozásban sem, amiről viszont már nem az iskola tehet. A balatonfüredi, az arácsi szakmunkásképző iskolában gyümölcs- és szőlőtermesztő szakmunkásokat képeznek. Ez az iskola a Badacsonyi Állami Gazdaságra épült. A szőlőtermesztő szakmunkásképzés szempontjából ez helyes, de a gyümölcstermesztő szakmunkásképzés szempontjából nem, mert a gazdaság nem rendelkezik olyan gyümölcsössel, amelyben a barackon kívül más gyümölcsfajták termesztésével kapcsolatos tevékenységet is érdemben el lehetne sajátítani. A bentlakásos iskoláknál szükség van tehát olyan gazdasági egységre, ahol a termelőmunkát elsősorban a szakmunkásképzés szükséglete és nem az üzemi nyereség alakulása határozza meg. Tisztelt Országgyűlés! A teljesség igénye nélkül az elmondottakban látom azokat a törvény végrehajtása során megoldásra várt problémákat, amelyek lényeges előidézői egy furcsa ellentmondásnak. Eszerint a mezőgazdaság mint szakma, fejlődését, jövőjét tekintve nagyszerű perspektívával rendelkezik, ugyanakkor a hivatást választó fiatalok és a fiatal szakmunkások egy része a mezőgazdasági szakmában nem lát jövőt, perspektívátlanná válik. Az elmondottakat összefoglalva, a mezőgazdaságban a szervezett utánpótlás biztosításának, a fiatalításnak, a szakmunkások számszerű növelésének alapvető előfeltétele a mezőgazdasági termelés, a munkakörülmények gyorsabb ütemű korszerűsítése, ami népgazdasági érdek is. Ez nem egyszerű és nem olcsó dolog. Ezért szükségesnek mutatkozik annak megvizsgálása, mi módon lennének növelhetők összegszerűen és egyben arányaikban is a mezőgazdaság fejlesztésére fordítandó beruházási, támogatási keretek. Tudom, hogy az anyagi eszközök elosztását komoly felmérések, mérlegelések előzik meg. Azt