Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-27

2103 Az Országgyűlés 27. ülése, 1969. szeptember 25-én, csütörtökön 2104 gi javakat előállítók közel 80 százaléka kétkezi dolgozó, hogy pártunk és kormányunk nagyon komoly erőfeszítései ellenére a kétkezi munka lebecsülése gyakran visszatérő jelenség. A fizikai munkát lebecsülő káros szemlélet kialakulásához sok tényező járult hozzá az elmúlt 20 év alatt. Néhányat megemlítenék. A szocialista társadalom kezdeti építésének szakaszában, de legalább 10—15 évig a továbbtanuló fiatalokat a középiskolákba, elsősorban a gimnáziumokba irányították. Csak az oktatási reform bevezetése után kezdődött meg a gimnáziumok iránti érdeklődés csökkenése, a szakközépiskolák létrehozása. A szakmunkásképző-iskolák tárgyi és személyi ellátottsága alacsony szinten állt és áll még ma is egyes iskolákban. Ezt a törvényjavaslat indokolása is megfelelően hangsúlyozza. Három szakmunkásképző-intézet igazgatójával beszéltem, akik elmondták, hogy például a szemléltető eszközökre igen kis összegeket irányoznak elő a költségvetésben. Megkérdeztem tőlük, mivel indokolják ezt az illetékes 'felsőbb szervek. A Munkaügyi Minisztérium például azzal — kaptam a választ —, hogy az iskola állítson elő minél több szemléltető eszközt. El is készítik azt, amit lehet, de a fizika, a kémia, az elektrotechnika tanításához már bonyolultabb, korszerűbb szemléltető eszközökre volna szükség, amelveket csak jelentős összegekért lehet megvásárolni. A fizikai munka lebecsülését látják a szülők és a tanulók bizonyos fokig abban is, hogy az általános és középiskolákból csak a gyengébb tanulóit irányítják a szakmunkásképző-iskolákba. Ebből a gyakorlatból adódik az, hogy ezekben az iskolákban Somogy megyében is a tanulók többségét a gyengébb előmenetelűek alkotják. Számottevő feszültséget idézett elő az is, hogy a diákszociális juttatásokból csak kisebb arányokban részesülne'k a szakmunkástanulók. Igaz, a tanulók számának növekedésével egyidejűleg történt fejlődés a juttatások terén is, de még mindig magas azoknak a fiataloknak a száma, akiknek kedvezőtlen körülmények között, áldozatok vállalásával kell a szakmunkás-bizonyítványt megszerezniük. Előttem szólott több képviselőtársammal együtt én is szükségesnek tartom hangsúlyozni: a szakmunkásképzés egyik legnagyobb problémáját jelenti, hogy kevés a kollégiumi férőhely. Megyénkben jelenleg közel hatezerre tehető az ipari és kereskedelmi szakmunkástanulók száma, kollégiumi elhelyezést viszont csak 400 diák részére tudunk biztosítani. A bejáró tanulók száma több mint kétezer. A bejáró fiatalok ifjúságvédelmi szempontból is nagyon komoly gondot jelentenek. A vasútállomások, autóbuszmegállók környékén mindenütt van kocsma, presszó, büfé, amelybe a fiatalok, különösen a hűvösebb idő beálltával kénytelenek behúzódni, hiszen nincs számukra olvan helyiség, ahol hasznosan eltölthetnek idejüket a vonat, az autóbusz indulásáig. A kollégiumi ellátottság kérdésénél feltétlenül látni kell azt is, hogy a szakmunkástanulók többsége kisjövedelmű fizikai dolgozók gyermeke, ebből adódóan gyakran a családi környezet sem biztosít hathatós gyámolítást tanulmányaik befejezéséhez. Tehát részben szociális helyzetük, részben oktatásuk, nevelésük, jó szakmunkássá és szocialista emberré való válásuk szempontjából nagyon indokolt a kollégiumban való elhelyezésük. Országosan, de megyénkben is szükséges a kollégiumi ellátottság gyorsabb ütemű fejlesztése azért is, hogy a lányok számarányát a szakmunkástanulók között növelni lehessen. Megyénkben jelenleg az összes szakmunkástanulók 21,3 százaléka leány. Az ismert demográfiai hullám a mi megyénkben ebben az évben tetőzött. Ez a vártnál kevesebb problémát jelentett a fiúk tekintetében, de igen komoly gondot okozott és okoz ma is a VIII. osztályt idén végzett több mint háromezer leány tekintetében, továbbtanulásuk és foglalkoztatásuk szempontjából. A szakmunkástanulók között a leányok arányát a következő években feltétlenül indokolt növelni azért is, hogy az ipari fejlesztéssel összefüggésben 1974—75-ben már megfelelő legyen a lányok aránya, szakmai felkészültsége, majd foglalkoztatása. , Szükségesnek látszik az is, hogy a Munkaügyi Minisztérium is folytasson további vizsgálatot a különböző szakmáknál, és rendeletben szabályozza a lányok arányának további növelését. Ügyelni kell rá:' a vállalatok érdekeltsége ne csökkenjen azáltal, hogy,az egész szakmunkásképzés első számú gazdája a jövőben az iskola lesz. Remélhető, hogy a törvénytervezet második részében foglaltak gyakorlati megvalósítása kizárja annak lehetőségét, hogy egyes vállalatok önkényes döntéseik alapján elzárkózzanak a lányok szakmunkástanulóként való foglalkoztatásától. Egyes szakmunkásképző iskoláknál komoly probléma a tantermi ellátottság. Megyénkben a legmostohább körülmények között a kereskedelmi szakmunkásképző-iskola működik. Az iskola 8 tantermében, amelyek közül kettő szükségtan-, terem, -26 csoportban oktatnak-nevelnek 345 tanulót és további 150 munkaviszonyban álló dolgozót. A tanteremhiány az oka többek között annak is, hogy 1963 óta Kaposváron a kereskedelmi szakmunkástanulók testnevelésben nem. részesülnek. Áruellátásunk fejlődésével együtt szükségszerűen jelentkezik megyénkben is az az igény, hogy a kereskedelmi szakmunkástanulókat fokozatosan bevonják az emeltszintű oktatásba. Javaslom a Belkereskedelmi Minisztériumnak, hogy a megyei tanáccsal közösen vizsgálják meg, mit lehetne tenni azért, hogy a negyedik ötéves terv időszakában Kaposváron felépüljön egy kereskedelmi szakközép- és szakmunkásképző-iskola. Társadalompolitikai szempontból a törvényjavaslat lényeges vonásának tartom, hogy meghatározza a munkaviszonyban állók képzésének módját is. Megyénkben az iparban foglalkoztatottak 39 százaléka rendelkezik szakmunkás-bizonyítvánnyal. A már munkaviszonyban álló és a még munkaalkalomra váró nők döntő többsége szakképzetlen. A szakmunkásképző iskolák esti tagozatai, az egyéb tanfolyamok, az egyéni felkészüléssel folytatott tanulás lehetősége véle-