Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-26

2053 Az Országgyűlés 26. ülése, 1969. szeptember 24-én, szerdán 2054 toztatni kell ezen a szemléleten. Változtatni kell a szemléleten az iskola részéről is, hiszen a rangsorolás iskoláinkban még a jelen pillanatban is az — ne haragudjanak meg a pedagógus elvtársak —, technikum, gimnázium, egyéb, más szakiskolák, ipari tanulók, s ami a végére marad, a mezőgazdasági szakmunkástanulók. Ezt így is értékeljük és így tartjuk eredménynek. Változtatnunk kell ezen valamennyiünknek, s csak ebben az esetben tudjuk megoldani a mezőgazdasági szakmunkásképzést. Meg kell teremtenünk a képzés feltételeit: úgy az elméleti, mint a gyakorlati képzés feltételeit. A gyakorlati képzés vonatkozásában meg kell szüntetni a tangazdaságokban jelenleg levő azt a gyakorlatot, hogy az illető tangazdaság, vagy tanszövetkezet arra számít, hogy a szakmunkásképző iskolából én hány tanulót kapok, s ez nekem mennyi zöldpaprikát és mennyi egyebet fog leszedni és mennyi egyéb munkát fog elvégezni. Sajnos az a gyakorlat, hogy a mezőgazdasági szakmunkástanuló képzésnél a gyakorlati időt nem a szakma elsajátítására fordítjuk, hanem azzal mérjük szakmunkástanulóinkat, hogy mennyi effektív termelőmunkát végeztek. Nem arról van szó, hogy erre nincs szükség. De a szakma csínját-bínját, aprólékos részleteit olyan körülmények között megtanulni nem lehet, hogy ládával, literrel, vagy mázsával mérjük a szakmunkástanuló teljesítményét — azt hiszem ezen szintén változtatnunk kell. Van feladatunk a végzett szakmunkások megbecsülése vonatkozásában is. Sok példát lehetne mondani arra, hogy a .végzett szakmunkás nem találja meg a helyét az üzemben. Szakmájában a rossz káderfejlesztési terv miatt nem tud elhelyezkedni, s természetesen keresi a lehetőséget, az alkalmat, hogy ott hagyja a mezőgazdaságot, s inkább egyéb, még segédmunka-körben is elhelyezkedik. A káderfejlesztési terveket úgy kell elkészíteni, hogy a szakmának megfelelően az illető üzem a szakmunka-területen alkalmazza, végzés után a fiatal szakmunkást, mert különben ott hagyja a mezőgazdaságot. Probléma van a bérezéssel is. Szemléleti probléma szintén. Termelőszövetkezeteink a végzett szakmunkásoknak általában 10 százalékkal több alapbért biztosítanak, mint a végzettséggel nem rendelkezőknek. Elég sok nézeteltérésre vezet ez egy-egy termelőüzemen belül, hiszen sok esetben üzemeink nem tudják megteremteni annak a feltételét, hogy a végzett szakmunkás magasabb szintű munkát végezzen. Szakképzettség nélküli termelőszövetkezeti tag mellé teszszük, ugyanazt a munkát végzi, ugyanazon a színvonalon, ugyanabban a munkaidőben, s akkor a 10 éves termelőszövetkezeti tag a maga gyakorlati tapasztalatával sok esetben jogosan veti fel azt a kérdést, hogy miért kap a mellettem levő egy-két éves szakmunkás 10 százalékkal többet, hiszen ugyanazt a munkát végzi, amit én. Azt hiszem, meg kell találnunk a módját, amennyiben a végzett szakmunkásoknak a bérét 10 százalékkal növeljük, hogy kérjük, követeljük, teremtsük meg a feltételét annak, hogy ők az üzemen belül magasabb szintű termelőmunkát is végezzenek. Erre megvan a lehetőség — véleményem szerint — meg lehet őket bízni szakmai feladatokkal, csak a törődés hiánya okozza a problémát. Feltétlenül gondoskodni kell — véleményem szerint — a törvény elfogadása után a végrehajtásban a szakmunkások továbbképzéséről. Három-négy-öt esztendő múlva a végzett szakmunkások a jelenlegi rohamos fejlődés mellett már nem tudják az alapképzésben tanultakat alkalmazni, nem tartanak lépést a fejlődéssel. Ügy gondolom, helyes lenne, ha rövidebb tanfolyamok formájában gondoskodnánk továbbképzésükről. A magam részéről ennyiben szerettem volna elmondani véleményemet. A mezőgazdasági szakmunkásképzésről szóló törvényjavaslatot a magam részéről elfogadom, s a tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK : Szólásra következik Kisgergely, Lajos képviselőtársunk. KISGERGELY LAJOS: Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat méltatását megtették előttem szóló képviselőtársaim. A méltatással, a kiegészítő javaslatokkal a magam részéről egyetértek. Azt hiszem, bar ismétlés jellegű, de mégis elismeréssel kell megemlékezni azokról, akik az elmúlt 20 év munkájával {megteremtették a korszerű, a mai követelményeknek megfelelő magyar szakmunkásképzést, akik megteremtették annak az alapját, hogy ma az 1949-ben elfogadott törvény továbbfejlesztéséként egy új, a mai követelményeknek megfelelő törvényt, mint a szakmunkásképzés alapját vitathatunk meg. Sokat foglalkozunk azzal a kérdéssel manapság, hogy a szakmunkásképzés és általában a szakmunkás társadalmi megbecsülése milyen. A munkaügyi miniszter elvtárs elmondotta expozéjában, hogy a szakmunkásképzésben részt vevők mintegy 0,9 százaléka nem végzett csak általános iskolát. A többinek mind legalább általános iskolai végzettsége van. Érdemes megvizsgálni, hogy ez a statisztika, mondjuk Veszprém megye példáján milyen emberanyagot takar, hogy ez az emberanyag megfelel-e azoknak a társadalmi, politikai, technikai követelményeknek, amiket a technikai forradalom mai szakaszában a szakmunkásképzésnek ki kell elégítenie. Veszprém megye 1969. évi beiskolázásából: a szakmunkásképzésben részt vevők aránya: fizikai munkát végző szülők gyermekei 80 százalék, egyéb, főleg alkalmazottak mintegy 20 százalék. Nehezíti az általános iskolai, vagy a középiskolai gyenge képzettség, gyenge tanulmányi eredmény is a szakmunkásképző intézetekben folytatandó eredményes munkát. Az elsőévesek 77 százaléka közepes, vagy gyenge tanulmányi eredménnyel került a szakmunkásképző intézetekbe. De ha a tagozatos képzést vizsgáljuk, akkor sem jobb a helyzet. A hagyományos és érettségizettek számára levő tagozatokon ez a szám 80— 81 százalék. Emelt szintű képzésnél valamivel jobb a helyzet: ott mintegy 58 százalék. Ilyen emberanyag bekerülésével nem kell csodálkozni azon, hogy a képzés során sem javul lényegesen ez a színvonal. Az intézetek legnagyobb erőfeszítései ellenére sem.