Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-24
1911 Az Országgyűlés 24. ülése, 1969. július 3-án, csütörtökön 1912 bajnak, helyes lenne azonban, ha a társadalmi ráhatás a munkafegyelem és a munkatermelékenység vonatkozásában azonos módon érvényesülne. És itt vagyunk nehéz helyzetben. A teljes foglalkoztatás felelősségéből következően nagyon sok nálunk a nem termelő, vagy csak keveset termelő munkaerő alkalmazása. A túltelítődött munkahelyekről kényszerrel áthelyezni elvi szempontból sem lenne helyes, viszont ezek valamennyien olyanok, hogy jobb körülményekkel rendelkeznek, kevés intenzitást igényelnek. Mindazonáltal olyan személyi jövedelmek kerülnek kifizetésre, amelyek mögött még közvetett úton sincs komolyabb termelési érték. Ugyanakkor egyes ágazatokban, vállalati munkahelyeken a munkaerőhiány rendszeressége azért jelentkezik, mert nehezen akarjuk tudomásul venni a tény igazi okát, amelyen végső soron a magasabb személyi jövedelem biztosításával segíthetünk, a még rendelkezésre álló bér-, jutalomalap keretén belül is. Az életszínvonal vizsgálatánál nem szabad teret engedni azoknak a nézeteknek, miszerint a termelőszövetkezeti tagok jövedelme a kívánatosnál magasabban alakult a múlt évben. Az utóbbi két hétben két utalással találkoztam a sajtóban. A.cikkek írói nagyon helyesen mondták el véleményüket. A Figyelő 26. számában természetesen közgazdasági elemző módon közelíti meg a témát. „Sok-e vagy kevés?" című cikkében a magasabb jövedelmet a termelés gyorsabb ütemével hozta összefüggésbe, amely mindenesetre az átlagosnál jobban és a legjobban gazdálkodó termelőszövetkezeteknél jelentkezik. E motor teljesítményét — ahogy ő megjegyzi — valóban nem szabad túlzott mértékű jövedelemszabályozással akadályozni. A Magyar Hírlap június 22-i száma Jövedelem- és életszínvonal című vezércikkében ad helyes magyarázatot a parasztember jövedelmének alakulásáról. Felvetődik a kérdés, miért kell nekünk mindezeket magyarázni? Baj az, ha egyes helyeken a jövedelem differenciálódásával elérték a bérből és fizetésből élők reáljövedelmét? Az öszszehasonlítás nagyon relatív. A cikk írója szerint veszélyes dolog lenne összetéveszteni az életszínvonalat a jövedelemmel, amiről Bélák elvtárs is szólt. Az élet- és munkakörülmények, a szükségszerű, nyaranta látástól vakulásig végzett munka, a kulturális és egészségügyi ellátás, a kommunális ellátás aligha feledtetheti a város és a falu közötti különbséget. Ez az igazság. Bizonyíték bőven van. A vonzódás a város felé, az ipar és más különböző szakmák, értelmiségi pályák felé, a mezőgazdasági munkaerő átlagos kora, a látszólagos helyenként magasabb jövedelmek ellenére is bizonyíték. A termelőszövetkezeti tagok reál-életszínvonala statisztikailag még sokáig nem lesz mérhető és kimutatható, nem is szólva arról, hogy a személyi jövedelem néhány olyan fiktív tényezőt takar, mint a természetbeni részesedés, ami az utóbbi két-három évben 30—35 százalékos elszámolói árnövekedést rejt magában, ami a személyi reáljövedelmet jó néhány százalékkal csökkenti. Feltétlenül említést érdemel a személyi jövedelem felhasználása is, ami lényegesen más formában és más célokat szolgálóan történik, mint a bérből és fizetésből élőknél, s végső soron kisebb mértékben realizálódik az életszínvonal növekedésében. Társadalmunkban különös figyelmet érdemelnek a sokgyermekes családok, valamint az alacsony nyugdíjasok és járadékosok helyzete. Világviszonylatban is komoly eredménynek tekinthetjük és tekinthető a gyermeknevelési segély folyósítása. Őszintén örülünk egészségügyi és szociális ellátásunk rendszeres bővülésének, mégis indokolt lenne a sokgyermekes családok helyzetének külön vizsgálata. A gyermekneveléssel járó gondokat nem tartom szükségesnek vázolni. Egy bizonyos: ezek a családok általában kénytelenek megvonni maguktól kulturális és egyéb igényeik kielégítését. El tudom képzelni a segélyezés differenciált módját is, figyelembe véve a családi átlagjövedelmet, valamint egyéb körülményeket és tényezőket. Helyes lenne a családi segélyek megemelése bizonyos határon felül. Ismeretes, hogy kormányzatunk napirenden tartott gondja az alacsony nyugdíjasok, járadékosok problémája. Nincs parlamenti ülés, hogy ezzel kapcsolatban hozzászólás ne lenne. A kapott válaszokból ismerjük a kormány álláspontját. Tudjuk, hogy messzemenő törődéssel várja az anyagi lehetőséget ezek megsegítésére. A megváltozott körülmények azonban figyelmeztetnek bennünket: ma már szinte természetes, hogy a szülők, öregek függetlenítsék magukat és ne igényeljék gyermekeiktől eltartásukat. Ez is fejlődésünk következményeként jelentkezik így. Érthető és jó is. Viszont számosan élnek olyanok, akiknek életkörülményei nagyon kedvezőtlenek, életalakulásukat a sors nem a legszerencsésebben folyásolta be és ezért kényszerültek járadék, vagy éppen alacsony nyugdíj igénybevételére. Mindemellett nem rendelkeznek személyi vagyonnal sem. Nem valószínű, hogy éppen ehhez a réteghez tartozók nem tettek volna annyit a társadalom, vagy az országépítés érdekében, mint mások. Indokoltnak tartanám a korhatáron felüli, termelőszövetkezetbe belépő termelőszövetkezeti tagok járadékjogosultságának azonnali hatályát megállapítani. A belépés utáni 37 hónapos várakozási idő túl hosszúnak tűnik a 65—70 éves korhatáron túl. Helyes lenne ez azért, mert ezeknek a száma elenyészően kevés. Valamilyen oknál fogva kívülmaradtak a termelőszövetkezetből, de életüket mezőgazdasági munkában töltötték el. Felvételük méltányossági alapon indokolt lenne, a hároméves várakozási idő azonban hosszú: nem szívesen vállalják. Tisztelt Országgyűlés! Az általam felvetett problémák valamennyiünk előtt ismertek. Rendezésüket a gazdasági életünkben beállt árszínvonal-változás miatt kell sürgetni. Ez a változás pontosan azokat a rétegeket sújtja, amelyek a legalacsonyabb, és majdnem változatlan személyi jövedelemmel rendelkeznek. Emelkedtek a szolgáltatások terhei, részben a közteher, az egyes életszükségleti cikkek árai. Normális körülmények között a havi szolgáltatások és a háztartás minimális szükségletei felemésztik a járadékosok és az alacsony nyugdíjasok havi jö-