Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-13

1037 Az Országgyűlés 13. ülése, 1968. július 11-én, csütörtökön 1038 üzem gazdaságilag és jogilag önálló szervezet, a gazdálkodásban csak partnerei lehetnek. Ezt az elvet a mezőgazdasági üzem vezetője úgy értelmezi, hogy azt termel és annyit, amennyit megítélése szerint az üzem érdekei kívánnak; megválogatja, hogy kinek adja el termeivényeit; válogat azok között, akiktől vásárol, és nagyon megnézi, hogy mit és mennyiért vásárol. A mi számunkra — üzemi vezetők számára — sem többet, sem kevesebbet nem jelent a vállalati önállóság. Mi kell ahhoz, hogy ez az elv a gyakorlati életben érvényesüljön? Az üzemen belül szakszerű vezetés — közgazdasági és agronómia együtt — az. üzemen kívül pedig sokrétű piac, az eladók és a vevők minél nagyobb száma, egy szóval a válogatás lehetősége kell hozzá. Az üzemen belüli feltétel megteremtése minden szövetkezet és gazdaság saját feladata, ezzel tehát itt nem kívánok foglalkozni. Az üzemen kívüli problémákról azonban már feltétlen érdemesnek tartom beszélni itt, az országgyűlésben. Mondhatná valaki, hogy a vállalatok piaci tagozódása, a kialakult monopolhelyzetek hátrányos következményei nemcsak mezőgazdasági, hanem általános népgazdasági probléma. Igaz. De a mezőgazdasági üzemek sajátos helyzete miatt — több ezer különálló üzemről lévén szó — itt közvetlenebbül, erősebben érvényesül, mint a népgazdaság más területein. Az ipari és kereskedelmi vállalatok koncentrációja ugyanis csaknem teljes. A kis- és középvállalatok száma elenyészően kevés. Ezért a monopolhelyzetek egymás között hosszabb .időszakban kölcsönösen kiegyenlítődnek. Ami az egyik nagyvállalatnak fáj akkor, amikor vásárol a másik nagyvállalattól, amely esetleg monopolhelyzetben van, ugyanez a nagyvállalat kárpótolja magát, amikor elad, mert ő is monopolhelyzetet élvez saját szakmájában. Persze más kérdés, hogy jó-e ez az egész népgazdaságnak? A mezőgazdasági üzemek viszont egymás között alig bonyolítanak le termékforgalmat. Ők akár mint eladók, akár mint vevők, koncentrált ipari vagy kereskedelmi vállalattal állnak szemben, és sohasem tudják az ellenszámlát benyújtani. Tudom, hogy sok rendelkezés és lehetőség van, ami ellentmondani látszik az általam felvázolt helyzetnek. Gondolok itt a termelőszövetkezetek melléktevékenységeit bővíteni szándékozó rendeletre, a közvetlenül a fogyasztók részére történő értékesítés lehetőségeire vagy éppen a szövetkezetek érdekvédelmi szerveinek létrehozására. Ezek kétségtelen tények, segítenek, lazítanak ezen a problémán, de nem oldják meg azt. Vizsgáljunk csak meg egy átlagos szerkezetű mezőgazdasági üzemet abból a szempontból, hogy termel vényeit, termékeit milyen arányban értékesítheti saját elhatározása szerint, és milyen arányban attól teljesen függetlenül. Ha a növényi termékek összességét értékesülési lehetőség szerint osztályozom, három csoportba foglalhatók: ipari növények és vetőmagvak; takarmánynövények; zöldség és gyümölcs. Az ipari növények — ide sorolva a búzát is — a szántóterület körülbelül 50 százalékát, a takarmánynövények a másik 50 százalékát foglalják el. Ahol van zöldség és gyümölcs, az üzemek nagy részében ennek aránya nem több 10—20 százaléknál, az előző két csoport rovására. Ha elfogadjuk azt tipikusnak, hogy a mezőgazdasági üzem a takarmányokat állati termék előállítására felhasználja, akkor a kép a következő : termékeinek és terményeinek 80 százalékával nem mehet piacra, nem válogathat a vevők között. Ezeknél csak az országos nagyvállalatok jöhetnek szóba, éspedig egyfajta termék esetében csak egy vállalat. Például: a gabona a Gabonaforgalmi Vállalatnak, a hízóállat az Állatforgalmi Vállalatnak, a vetőmag a Vetőmagtermeltetőnek és így tovább. Marad tehát a zöldség és gyümölcs, amivel a termelőszövetkezet mehet a piacra, ha akar és ha tud. Ez utóbbi esetben tehát termékeinek 20 százalékával keresi a legésszerűbb, legkifizetődőbb megoldásokat. Nyilvánvaló, hogy ezzel alapvetően nem tudja meghatározni, megerősíteni sem anyagi helyzetét, sem a piaci pozícióit. Én nagyon jól tudom azt, hogy a modern gazdaságban feltétlenül szükség van kereskedelmi, felvásárló vállalatokra, szó sem lehet arról, hogy minden termelőüzem saját maga keresgélje a fogyasztót a legkülönbözőbb termékeire. Nem lehet szó erről, mert ez a gyakorlat elsősorban a termelőüzemeknek okozna kárt, «lekötve szellemi és anyagi erejének jelentős részét, amelyet a termelésre kell koncentrálni. Ezt is érdemes hangsúlyozni, mert sokan vannak, akik ebben szélsőséges álláspontot hangoztatnak. Meg akarják váltani a világot azzal, hogy széltébenhosszában bódék és pavilonok felállítását javasolják. A Balaton mellett például nem egy példa van rá, hogy az ilyen pavilonok csak egy szezon erejéig vannak a tsz üzemeltetésében, mert a következő évben a tsz-vezetők igyekeznek megszabadulni tőlük. Nagyon érthető okokból. Nem vitás tehát, hogy a mezőgazdasági termények, termékek útja — zömében — a jövőben is csak a kereskedelmi hálózaton keresztül vezet a fogyasztóhoz. Nem mindegy azonban, hogy ez a kereskedelmi hálózat — kicsi és nagykereskedelem — milyen tagozódású, mennyire mozgékony, és mennyire képes, illetőleg kénytelen igazodni a termelőkhöz. És ez az a pont, ahol ki kell mondani azt, amiért eddigi érveimet soroltam. Én nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel. Azt ugyanis, hogy az üzemi vezetők véleménye szerint az országos vállalatok, a trösztök mai szervezete nem segíti elő a normális piaci kapcsolatokat, sok esetben gátolja a mezőgazdasági üzemek, a szövetkezetek önállósulási törekvéseit. Az ok nyilvánvaló: ha egy termék forgalmazásával egyetlen vállalat foglalkozik, akkor a forgalom feltételeit szükségszerűen diktálja is. Tekintettel arra, hogy ebben a kérdésben a jövőre vonatkozóan — tudomásom szerint — hivatalos álláspont nem hangzott el, szeretném ha tájékoztatást kapnék: van-e elképzelés a mezőgazdasági felvásárló szervezet decentralizálására, s ha van, milyen formában képzelhető el? Folyamatban van-e az Állatforgalmi Vállalat és a húsipar összevonása, s ha igen, mi indokolja ezt? Természetesen az értékesítés és a felvásárlás