Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-12

941 Az Országgyűlés 12. ülése, 1968. március 29-én, pénteken 942 ban a pankráci börtönben Julius Fucik az élőkhöz írt üzeneteinek végefelé tartott. Érdemes elgondolkodni üzenetein. De egy korábbi felhívásán is: „Aki nincs velünk, maga ellen van!" Ez a felhívás egyben a társadalom legszervezettebb erejének éberségre hívó SOS-e volt. Ha megértette volna a parasztság, a polgárság, meg lehetett volna állítani a végzetet. S igazolódott az is, hogy a szellem emberei elégtek az elefántcsonttoronyban. Vajon miért nem értették meg akkor a kiáltó szót? A munkásosztály kollektivista szellemétől féltette az egyes ember a személyiséget, az egyéniséget. E nagy emberi értékek egyedüli garantálóját az individualizmusban látták. Azóta már sokan kijózanodtak. De még ma is vannak, akik az individualizmus zászlaja alatt hűtik a nemzetközi légkört. A Bayern Kurier 1968. február 3-i száma az individualizmus nevében kesereg a sztálingrádi csata elvesztése felett. Tisztelt Országgyűlés! Tényleg abszorbeálja, megsemmisíti a korszerű, a közösségi társadalom az egyént, a személyiséget? Ezekre a kérdésekre is kapunk választ a jelentésekben. Hiszen a joggyakorlatban fejlődő társadalmunk képe kodifikálódik. E jelentésekben valóságos, élő és mégsem egymást kizáró kategóriákként ismerhetők fel az egyén és a közösség. Akik most az egyén oldaláról nézik a dolgokat, láthatják, a személyek jogairól, a személyiségről, emberi méltóságról jelentős megállapítások olvashatók. A kisajátításoknál, a munkavédelmi tevékenységnél az egyén joga erős hangsúlyt kap. De különösen erős hangsúlyt kap a tartási szerződéseknél az erőtlen, a beteg, az idős ember joga, illetve annak védelme. Igenis, a közösség egyes emberekből tevődik össze. Hja Ehrenburgnak igaza van: nulla plusz nulla, az nulla. A közösségi társadalomban a társadalom érdekeit védve áttételesen az egyén, tehát nálunk az egész társadalom egyedeinek érdekeit is védjük, s ez megragadható a magasabb egészségügyi, szociális és kulturális ellátottságban. Ilyen értelemben érvényes: aki nincs velünk, maga ellen van. Ezért igényelhetik a jelentések azt, hogy hazánk minden fia a társadalmat úgy tekintse, mint sajátját. Tisztelt Országgyűlés! Szeretném most már a közösség oldaláról nézve megállapítani, hogy személyiségről, egyéniségről éppen a közösségi társadalomban lehet beszélni, mert a közösségben embertársunk mint elkötelező vis-a-vis jelentkezik. A közösségi társadalom igényli az egyes-ember felelősségét, éppen ezzel egyéni értékeit, sajátos adottságait bontja ki önmaga és a társadalom javára. Emberré, személyiséggé való érésünk elképzelhetetlen felelősség nélkül, tehát a közösség közege nélkül.. Az individualista csak magáról akar tudni. Tokba zárt ember, ahogy Csehov mondja. Csak a maga érdekeit nézi. Igazi életformája az embertelen politikai és gazdasági liberalizmus. Talán nem fogalmazom túl, amikor azt mondom, hogy személyiségünk integritásához hozzá tartozik, hogy integrálódunk a közösségbe. A közösség felszabadít a cselekvésre. De sokszor tapasztalhatjuk, hogy ahol jó a kollektív szellem, ahol lelkesen összeforrnak az emberek, ott egy plusz egy az három, tehát nem nulla plusz nulla, hanem egy plusz egy az három. Ez a közösségi társadalom matematikai képlete! — ha egyáltalán ilyen bonyolult kérdést matematikailag ki lehet fejezni. A felelősséget igényli gazdasági építésünk mai szakasza is. Döntő kérdés, hogy mennyire tudjuk ezt a felelősséget decentralizálni, demokratikusan mindenki ügyévé tenni. Tisztelt Országgyűlés! A társadalmi tulajdont károsító bűntettek száma a jelentések szerint csökken. A szentgotthárdi járásban csaknem 50 százalékkal. Nos, e csökkenésnek túl nagy etikai értéke nincs, egyszerűen megjavították a TÜZÉP munkáját. (Derültség.) A jelentések a társadalom felelősségére apellálnak. Vajon gátolja-e valami azt, hogy társadalmunk egységes ügye legyen a társadalmi tulajdon védelme? Ez számomra nagyon izgalmas kérdés. Mesterházi Lajos ,,A négylábú kutya" című írásában érdekesen fejtegette, hogyan kereste egy keresztény a szocialista társadalmi célkitűzésekkel való azonulást. Ebben az azonulásban igen fontos szerepet játszott a tízparancsolat, illetve a második kőtábla, amely a felebaráttal kapcsolatban kötelez el. Hadd szögezzem le, a magántulajdon szentségéről szóló tanítás, amelyet a tízparancsolatból kimagyaráztak — amelylyel a tömegek önmozgását gátolták —, nem eredeti értelme, csak osztályértelme a tízparancsolatnak. Az ótestamentum gazdasági rendszerében a földtulajdon periodikusan újból és újból visszaszállt a közösségre. Mi, a szocializmusban élő keresztények a tízparancsolatot hie et nunc — itt és most —, a mi társadalmi helyzetünkben akarjuk megérteni és praktizálni. A társadalommal, embertársainkkal kapcsolatos felelősségünknek az első tábla sajátos nyomatékot ad, nem változtat ezen az, hogy az első kőtáblával kapcsolatban összeegyeztethetetlenek a véleménykülönbségek. A Populorum Progressió című enciklika a tulajdonnal kapcsolatban ezt állapítja meg: a magántulajdon nem képez feltétel nélküli és abszolút személyi jogot, teljesen alaptalan, hogy valaki a maga kizárólagos használatára tartja fenn a szükségest meghaladó javakat akkor, amikor a többiek még a szükségessel sem rendelkeznek. De ha már egyszer kitekintettünk Róma felé, hisz Róma félmilliárd ember gondolkodását formálja, akkor tekintsünk Kairó felé. A vallás nevében a félmilliárdos mohamedánságot sem lehet a szocializmus társadalmi célkitűzéseivel szembeállítani. Mohamed, a nagy próféta azt mondja: elítélem azt, aki javait nem a muzulmánok közössége javára, hanem csak önös célokra használja. A felvetett kérdésekre tehát hadd válaszoljak: társadalmunk egységesen teheti ügyévé a társadalmi tulajdon védelmének ügyét, annak megbecsülését. Szocialista célkitűzéseink megítélésében hazánkban morális egységről beszélhetünk, még ha különböző motivációkkal színezetten is. Mi ezt az egységet a Hazafias Népfront keretei között éljük is.