Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-21

1391 Az Országgyűlés 21. ülése 1966. január 27-én, csütörtökön 1392 Az azonban szilárd meggyőződésem, hogy A jelenleginél és az egyelőre tervezettnél többet kell és tudunk tenni. Képviselőtársaim szíves engedelmével először a „kell" kérdését szeretném indokolni. Ismeretes már, hogy az árintézkedések során a szilárd tüzelőanyagok — szén, brikett, koksz, fa — fogyasztói árai növekszenek, a villany- és a gázárak változatlanok maradnak, vagyis viszonylag olcsóbbodnak. A gázhasználat higiénikus, kényelmes, jól szabályozható energiafajta, a nők háztartási munkáját könnyíti, és közvetve az életszínvonal-növelés egy eszközének tekinthető. A levegőtisztaság elsősorban a kén-, füst- és pernyementes tüzelőanyagok felhasználásával valósítható meg, a gáz pedig ilyen. A lakásépítkezések olcsóbbá tehetők, a teljes gázellátás esetén elmaradhat a pince, kémény, és egyedi fűtés esetén a kazánház. Ezek alapján felhívom a pénzügyminiszter elvtárs figyelmét, hogy egy árrendezés során a gázárak fogyasztói, kategóriánkénti differenciált kialakítására igen nagy súlyt helyezzen. A pénzügyminiszter elvtárs, de a bizottsági üléseken felszólaló képviselők is hangsúlyozták, hogy a fizetési mérleget javító beruházások előtt szabad utat kell biztosítani, nos, az egyének és családok saját, belső fizetési mérlegét javító gázhasználat elterjesztése előtt is szabad utat kell nyitni. És most térjünk át a „lehet" kérdésére. Örömmel olvastam, hogy a gépipar a tavalyi 6000 helyett 16 000 gáz-vízmelegítőt és a tavalyival szemben 14 000 darab gáztűzhellyel többet készít. Ügy látszik, ha lassan is, de a kohó- és gépipar megoldja a gázkészülék-gyártás terén ráháruló feladatokat. Visszatekintve a néhány évvel ezelőtti helyzetre, a költségvetés egyik jelentős tételének tartom, hogy a műszaki fejlesztési alap az iparban együttesen meghaladja a hárommilliárd forintot. Jogos követelmény, hogy a vállalatok tekintsék szívügyüknek az alap céltudatos, eredményes felhasználását. Én annak tartom azt, hogy a KGM a műszeripar fejlesztési programjába vette az óbudai gázgyár gáztermelő és gázelosztó telemechanikai berendezésének teljes elkészítését és üzembe helyezését. Komoly devizamegtakarítás érhető el, ha a további gázvezetékellenőrző rendszereket, sikeres kísérletek után, itthon állítjuk elő. Egy világváros gázrendszerének megvalósult műszerezése egyben bemutatások és propaganda céljára is a legjobb eszköz. Több külföldi szakember meg is tekintette már kiépülése során ezt. A pozitívumok mellett a KGM a spirálhegesztett csövek kezdeti nagy selejtszázalékos gyártásával viszont komoly mértékben gátolta és még ma is gátolja a hazai földgáz-program gyorsabb ütemű megvalósítását. Az illetékes szervek hibájául kell viszont felróni azt, hogy egy nem kidolgozott technológiájú és egyben nem bedolgozott üzemű kísérleti csőgyártást a Dunai Vasműben tervkötelezetté tett. A csőgyártás és kipróbálás körüli huzavona miatt fel nem használt többmilliós hitelek sajnos végleg elvesztek a gázipar számára. Ma is ott tartunk, hogy exportáljuk a nem gáztömör spirálhegesztett gázcsöve- | ket, s a megfelelőket nyugatról hozzuk be. Ez, úgy gondolom, nem tekinthető színvonalas külkereskedelmi tevékenységnek. A KGM-üzemek földgáz-fogadásra való felkészítése is vontatott. Innen is kérem a kohó-- és gépipari miniszter elvtársat, hogy kísérje figyelemmel mindkét kérdés gyorsabb és eredményesebb megoldását. Az Építésügyi Minisztériumtól a gázipar azt kéri, hogy vállalatai útján vállaljon nagyobb részt a vezetékek építésében, és az ehhez szükséges gépi és technológiai felkészültséget, továbbá a szerelvényeket biztosítsa. A csőhegesztés, csőszigetelés, út- és vasútkeresztezés átfúrási technológia]ában kellene elsősorban előrelépni. Az 1966. évi költségvetésről szóló törvényjavaslat 3. §-a szerint a kiadások több mint 49 százalékát — mintegy 47 milliárd forintot — teszik ki a tételesen felsorolt beruházások és fejlesztések. A felsorolásban, nagyságát tekintve végül és — sajnos, úgy néz ki, hogy gáz vonatkozásában joggal — utoljára van megemlítve a városi és községi közműszolgáltatás fejlesztése. Tudomásom szerint a tanácsoknál és vállalatoknál a mindenféle címen hálózatfej lesztésro fordítható összeg 150—170 millió forintot tes? ki összesen, országosan és évenként. Ebből, legutóbbi értesülésem szerint, a fővárosnak ez évben 15—20 millió forint jut, méghozzá úgy, hogy az új lakótelepek gáz alapvezetékeit is ebből kell elkészíteni. Ehhez még tudni kell, hogy a régi gázhálózatok átlagos átmérője országosan nem haladja meg a 100 millimétert, a felszabadulás után fektetetteknél ez már 150 milliméter felett van. 1963 végén 2672 kilométer volt a csőhálózat hossza, és ennek 52 százaléka 1945 előtti fektetésű. Tisztelt Országgyűlés! Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: mi a tennivaló? Sovány és helytelen vigasz volna, ha igazolásul elfogadnánk azt, hogy a Szovjetunióban is 20 év kellett, mire az 1940. évi 3,4 milliárd köbméter gázfogyasztás tizenötszörösére növekedett; Franciaországban hat év kellett, mire a felfedezett Lacq-i gázmezőt letermelték, és Olaszországban is 10 év kellett a földgáz nagyobb mérvű felhasználásának megvalósítására. Terveink évi 2,5 milliárd köbméter földgáz termelését irányozzák elő. A gázzal ellátott nagyobb városokban a városigáz-szolgáltatás is növekszik. A lakossági és ipari-kommunális igények törekszenek a gáz felé. A jelenlegi csúcsideji gázellátás Budapesten — főleg a megvalósult több mint 8000 fűtés gázellátása — a csőhálózat szűk volta miatt nem megfelelő. A megoldás és tennivalók irányelveként az új gazdasági rendszer alapvonásaként megfogalmazott felfogást, nevezetesen, hogy a szocialista gazdaság fejlettebb fokán megszüntethető a hiánygazdálkodás, kell elfogadni. A gázipar szolgáltató vállalataira is igaznak tartom, hogy tevékenységük elsődleges, általános céljául d megrendelők igényeinek mennyiségi, minőségi és időbeli legjobb kielégítését kell tartani. A pénzügyi fedezetek biztosítása terén pedig javaslom, hogy az egyes ipari és néha kereskeI delmi minisztériumok túlzott termelői szemléié-