Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-19

1311 Az Országgyűlés 19. ülése 1965. november 12-én, pénteken 1312 gusok leterheléséről és az esetenkénti túlterheléséről. Az élet, a gyakorlat azt mutatja, hogy ennek ellenére számos pedagógus \rallal közéleti tevékenységet. A magam részéről örömet és elismerésemet fejezem ki ezen a helyen is a pedagógusok ama tevékenységéért, amelyet a népfrontmozgalom munkájában, községi és területi bizottságainkban és különböző tevékenységünk során kifejtenek. Igaz, hogy feladatuk elsősorban az iskolában a tanítás és a gyermeknevelés. De úgy vélem, hogy társadalmi életünk igényli és szükségesnek is tartja pedagógusaink közéleti tevékenységét, szereplését. Azt kérem pedagógusainktól, hogy a továbbiakban is gyermekeink tanítása és nevelése mellett az eddigieknél, ha lehet, még nagyobb számban vegyék ki részüket az ilyen irányú munkából, és segítsenek a szocialista tudat társadalmi méretekben történő kialakításában. Kedves Képviselő Elvtársak! A miniszter elvtárs beszámolójában elmondottakkal egyetértek és azt elfogadom. (Taps.) ELNÖK: Bejelentem, hogy a vita során még egy képviselőtársunk jelentkezett szólásra. Dr. Petri Gábor képviselőtársunkat illeti a szó. DR. PETRI GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! A művelődésügyi miniszter elvtárs tegnapi beszámolójában teljesen reális képet rajzolt oktatásügyünk helyzetéről és a további feladatokról. Felszólaló képviselőtársaim nagyobb része az iskola oldaláról foglalt állást. Legyen szabad most a tárgy egy másik aspektusát bemutatnom: hogyan tükröződik a kérdés az egyetem oldaláról. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem egy testület, csupán a magam gondolatait próbálom kifejteni. Abban bizonyára mindenki egyetért, hogy a közművelődés fellendülése a lefolyt társadalmi átalakulás egyik leglelkesítőbb és legforradalmibb megnyilvánulása, mely a tanulásnak nemcsak a jogát, hanem a lehetőségét is meghozta a legszélesebb tömegek számára. A kulturális forradalom győzelme után most már bizonyára az a feladatunk, hogy learassuk a győzelem gyümölcseit, és mint mondani szoktuk, „a tanult emberfők sokaságát" sorompóba is állítsuk az élet minden területén, a gazdaságban és a tudományban egyaránt, a köz jólét emelésére. Ehhez az is szükséges, hogy a gyakorlati élet bizonyos tapasztalati tényeivel bátran szembenézzünk. Erre mutatott példát Ilku elvtárs tegnapi beszámolója és Cseterki elvtárs mai felszólalása is. Nem kétséges, hogy az általános iskola mai formája az oktatás szilárd és bevált alapja. Bizonyára fejleszthető még, de már ma is biztonsággal lehet rá építeni. Nem ennyire egyértelmű a középiskolák dolga. Elvileg természetesen kívánatos, hogy a középfokú oktatás differenciálódjék a speciális szükségletek kielégítésére, de a gyakorlatban kétséges, hogy van-e és egyhamar lesz-e annyiféle oktatónk, mint ahányféle iskolát létesítettünk. A beszámolóban hallottuk, hogy az alaptárgyak oktatásához sem rendelkezünk kellő számban fizikusokkal, biológusokkal, stb. Ez az aggodalom nem utolsósorban a gimnáziumok sokféle tagozatára is vonatkozik. ' , Teljes mértékben egyetértek a szakközépiskolák gondolatával, de ez esetben ismét felvetődik, hogy a gimnáziumokat tulajdonképpen az egyetemekre szóló előkészítő iskoláknak kellene tekinteni. Ha ez valóban így van, akkor célszerű volna a humán, illetve a reáltípus profiljának élesebb kirajzolása. Még tovább is lehet egyszerűsíteni a gimnáziumi oktatást például azáltal, hogy a két tagozat közötti különbséget esetleg az öt plusz egyes formánál felszabaduló óraszámból valósítják meg. A gimnáziumi oktatás fokozódó egységesítése mellett szól az is, hogy az általános műveltségre minden egyetemi pályán szükség van, hogy a nyelvismeret már sehol sem nélkülözhető, és a természettudományos alapműveltség jelentősége az élet minden területén növekedőben van. Ne feledjük el, hogy a műveltség ma egészen mást, többet jelent, mint régebben. Szeretnék nyomatékosan utalni arra, hogy nem az ismeretek körének szélesítése teszi jobbá az iskolát, hanem a mélyítése, az alapfogalmak beható és tartós rögzítése, ami később már nehezen pótolható. Az életpálya számára a rögzített alapismeret a döntő. Ennek következményeit a tananyag megszabásában és az oktatás módszertanában egyaránt le kellene vonni. Ezt a kívánalmat nem könnyű biztosítani, és már csak ezért sem vagyok híve a gimnáziumi oktatás kiterjesztésének és az erők szétforgácsolásának. Nem látszik indokoltnak, hogy nehéz ellátási körülmények között, kis helyeken létesítsünk gimnáziumokat csak azért, hogy büszkék lehessünk rá, hogy nálunk még itt, meg itt is van gimnázium. Talán jobb volna diákotthont felállítani a nagyobb iskolák mellett, és a kis helyen működő iskolákat a területi ellátásra szánt szakközépiskolaként működtetni, például mezőgazdasági feladatokkal. Teljesen egyetértek a szakmunkásképzés, valamint a szakközépiskolák és technikumok tegnap vázolt rendszerével, akárcsak azzal, hogy minden középfokú tanintézet végbizonyítványa

1 « elvileg az érettségivel egyenértékű legyen, míg ez az intézmény egyáltalában fennmarad. Talán nem tévedek nagyot, ha az érettségi bizonyítvány túlzott tiszteletét mai társadalmi rendszerünkbe is átszivárgott kispolgári jelenségként értelmezem. Okos és meggyőző érveléssel, a tények erejével kellene igazolni, hogy az érettségi bizonyítvány birtokában sem dehonesztáló az úgynevezett fizikai munka. A kereseti viszonyok«, sem támasztják alá ezt a téves hitet. A valóságban a művelt munkástól több várható, mint a nem művelttől, különösen a fejlődésnek abban a közeli szakában, amikor a technika fejlődése a fizikai munkástól is egyre nagyobb szakismeretet kíván. Világosan különbséget kell tenni a nagyobb műveltség megszerzése és a szakmunkásképesítés között. Az egyetemi felvételi rendszer megfelelő alkalmazása és az egyetemi vizsgáztatás kellő színvonala tudja és főleg ez tudja, biztosítani a munkaerőszükséglet és a megfelelő képzettség összhangját, természetesen a pályaválasztási tanácsadás szakmai, családi és társadalmi megalapozásán kívül. Közoktatásunk mai fejlettsége már most