Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.
Ülésnapok - 1963-3
165 Az Országgyűlés 3. ülése 1963. március 26-án, kedden 166 Német Demokratikus Köztársaságból szerelők vannak, dolgoznak, akik a hőerőmű építésében közreműködnek. Azok figyelemmel kísérték, hogy nálunk a lakáskiutalások hogyan mennek, s ők is jelentkeztek társadalmi munkára. Elmondottuk, hogy nálunk erre most nincs lehetőség. Nem tudtak ezzel egyetérteni, nem értettek ezzel egyet. Ugyanis utána több beszélgetés során elmondották, hogy náluk nem fordulhat elő, hogy valaki ne dolgozzék annak a lakásnak vagy környékének megépítésén, amit kiutalással fog kapni, amelyben később lakni fog. Volna lehetőség nálunk ennek kibontakoztatására és nem értünk egyet azokkal a közgazdasági szótárban szereplő kifogásokkal, amelyeket elmondanak nekünk. Ügy látjuk, kényelmesség van ebben a dologban. Tudjuk, sokkal könnyebb dolgozni olyan emberekkel, akiket utasítani lehet, akik percre mennek a munkába, akik percre hagyják abba a munkát, de az, hogy emiatt — kényelmesség miatt — ne bontakozhassék ki úgy a társadalmi munka, ahogy arra lehetőség van, ezt fel kellene számolni. Én csak a mi városunk évi volumenénél néztem: fél százalékot kívánunk társadalmi munkában elvégezni. Ez, gondolom, reális követelmény. Akkor azok az anyagi eszközök ott helyben megteremtődnek, amelyek szükségesek ezeknek a parkrészeknek a befejezéséhez évente. Én kérem az Építésügyi Minisztériumot, hogy ebben a vonatkozásban szerezzen érvényt saját utasításának, vizsgálják meg ezt a problémát, és szerezzenek érvényt az utasításnak, ne járjunk úgy, hogy elég jelentős területet, amely előre vihetne a dolgot, nem tudunk kihasználni. Ez egyben segítené a tanácsokat ama feladatuk megoldásában, amit Kádár elvtárs úgy mondott, hogy feladat: felsőbb segítséggel és helyi erőforrásokból helyi problémákat megoldani. Nem szorosan a kommunális kérdésekhez tartozik, de megemlítem, mert elég gyakran találkozik az ember ezzel a problémával. Ez pedig az, hogy a különböző minisztériumi, főleg minisztériumi ipari jellegű beruházásoknál az utóbbi években szinte sorozatosan elhanyagolják a kisajátítások lerendezését. Erre most már földtörvény is van a múlt év óta, ennek ellenére megválasztásunk óta már jelentkeztek ezzel a problémával a lakosok. A végén ez mégiscsak megoldódik. Azonban két-három év is eltelik időközben, akár termelőszövetkezet, akár egy ipari munkásnak 800—1000 négyszögöl földjéről, akár egyénileg gazdálkodó földjéről van szó, fizeti utána az adót, ami sérti igazságérzetét, boszszankodik ezen és utána, ha probléma adódik a zöld árnál, úgy érzi — becsapták. Én kérem, hogy az ide vonatkozó törvényes rendelkezéseket tartsák be és akkor sok felesleges bosszúságtól és sok felesleges munkától mentesek maradunk és az erre fordítandó időt fontosabb feladatok megoldására tudjuk felhasználni. Tisztelt Országgyűlés! Az elején mondottam, hogy a megyei képviselőcsoport nevében elfogadjuk a költségvetést. Befejezésül annyit, hogy nemcsak elfogadjuk, hanem, ahogy ismerjük a megye lakosságának hangulatát, azt, hogy Tatabányán, Dorogon, Oroszlányban most, az Országgyűlés után még tisztábban látják — és a többi helyeken is, a tsz-ekben —, hogy melyek a feladatok, hogyan oldhatók meg az időleges, átmeneti nehézségek, ígérni is tudjuk erre alapozva, hogy a költségvetést nemcsak elfogadjuk, hanem a megvalósításához hozzá is tudunk járulni. (Taps.) ELNÖK: Váci Mihály képviselőtársunkat illeti a szó. VÁCI MIHÁLY: Tisztelt Országgyűlés! Kádár János elvtárs beszédében megemlékezett a bányászok hősies munkájáról, amellyel segítettek nekünk a tél leküzdésében. Megrendítő volt, amit erről a hőstettről mondott. Kádár János elvtárs ugyanakkor felolvasott egy levelet is. Nagykáta — Alsóegreskáta tanyai állami általános iskolájából küldték ezt a levelet. Risai Erzsébet VIII. osztályos tanuló ezt írja: „Kis tanyai iskola a mienk, jöhetett akármilyen hideg tél, sok pajtás hét kilométerről is eljött, hogy ne mulasszon és tanuljon." Hetedikes és nyolcadikos pajtások szeptember eleje óta egy napot sem mulasztottak. Tisztelt Országgyűlés! A bányászokat nagyon szeretem, rokonaim is vannak köztük. De hőstettüknél megrendítőbb számomra az a hír, amit az előbb olvastam, hogy sok pajtás hét kilométerről is eljött, hogy ne mulasszon, tanuljon. A bányászok felnőtt emberek, tudták, hogy hőstettük kiért, miért valósult meg. Ezek a gyerekek nem tudják, hogy milyen hőstettet hajtanak végre. Miért teszik? Risai Erzsébet felelt erre: mert tanulni akarunk. Ezek a gyerekek hét kilométert gyalogolnak, hogy tanuljanak. De tovább kell gyalogolniuk. Az iskola hét kilométerre van és a gimnázium száz kilométerre. De tisztelt Országgyűlés, megkérdezem: hány kilométerre van az egyetem ezektől a gyerekektől. Gondolunk-e eleget erre képviselőtársaim, mi, akik szinte valamennyien ilyen messziről gyalogoltunk idáig. Hány kilométerre van az egyetem? Ma még százak és ezrek gyalogolnak öt-hét kilométereket, hogy eljussanak az általános iskolába. Én tíz nappal ezelőtt utaztam Hódmezővásárhelyre gépkocsin, és négy esetben találkoztam zuhogó esőben és a megáradt árkok mentén botladozó gyerekekkel, amikor a gépkocsiórán lemértük, hogy minden gyerek mögött négy-öt kilométerre volt a tanyai iskola, ahonnan hazaindult, de ki tudja, mikor ért még haza. Risai Erzsébet pajtásainak hét kilométerre van az iskolájuk, ezt még bírják, de bírják-e a gyaloglást a gimnáziumig és az egyetemig? Történelmi versenyfutásról van szó itt. A legelmaradottabb paraszti rétegek, a tanyai kisparaszti, a volt cselédparaszti rétegek gyermekei kifulladnak a sárban, a hóban — a bürokráciában, iskolarendszerünknek még meglevő döccenőiben, amíg az egyetemre jutnak, és bizony csak nehezen jutnak el az egyetemig. Risai Erzsébet pajtásai most nyolcadikosok. Négy esztendő múlva kerül sor arra, hogy az egyetemre bejussanak. Vajon négy esztendő múlva azok a képviselőtársaim, akik itt ülnek majd, megérik-e, hogy Risai Erzsébet pajtásai levélben számolnak be arról, hogy az egyetemre