Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-2

67 Az Országgyűlés %. ülése 1962. évi november 5-én, hétfőn 68 lénk megnyilatkozó bizalmat hangsúlyozni. Mert a jelölőgyűléseken, a különböző választási beszélgetéseken, gyűléseken, találkozókon a választók, az emberek nagyon sok jogos és indokolt kifogást is elmondtak munkánkról, sok jogos kritikai észrevételt is tettek. És a kép csak ezekkel együtt teljes. A munkások, szocialista brigádok tagjai, brigádvezetők nagyon sok helyütt vetették fel, mi akadályozza az adott üzemben a gyorsabb előrehaladást, miért akadozik az anyagellátás, miért nem tudjuk hatékonyabbá tenni az anyagi ösztönzést stb. A termelőszövetkezeti parasztok a zárszámadások alkalmával és a választási kampány során is egész sor jogos kifogást vetettek fel velünk kapcsolatban is. Különböző kérdéseket tettek szóvá. Például azt mondjuk elvileg, hogy a termelőszövetkezet nem tervkötelezett, gyakorlatilag azonban munkánk valahogyan mégis olyan, mintha a termelőszövetkezetek tervkötelezettek lennének. És felmerült sok más hasonló, ilyen típusú kérdés. Nem egy ilyen alkalommal magam is jelen voltam, csakúgy, mint valamennyi képviselőtársunk. Hallgatva mindazt, amit az emberek felvetettek, lehetetlen nem gondolni arra, valóban mennyire időszerű és szükséges is a pártnak az az útmutatása, hogy egész előrehaladásunk alapvető kérdése -a vezetés színvonalának emelése minden szinten, az üzemekben, a termelőszövetkezetekben, a községekben, a járásokban, a megyénél, nálunk és a felsőbb főhatósági szinteken is. Nekünk, a megyei, vagy járási szerveknek is sokkal nagyobb átgondoltsággal és még több hozzáértéssel kell számos kérdéshez hozzányúlnunk, éppen a tapasztalatok alapján. A választási kampány alatt nem kevés személyi jellegű panasz is elhangzott. Teljesen időszerű volt Kádár elvtársnak az a kerületi tanácsokhoz intézett felhívása, hogy még fokozottabb figyelmet fordítsanak az emberek személyes gondjainak, bajainak elintézésére. És nemcsak a panaszok vetődtek fel, hanem . a panaszok intézésének módja is. Erre azért kell lényegesen nagyobb figyelmet fordítanunk, mert teljesen világos, hogy milyen az emberek közérzete — nem orvosi, hanem társadalmi értelemben — az mindenekelőtt attól függ, hogyan bánnak velük a vezetők, a termelőszövetkezeti elnökök, a brigádvezetők, a községi tanácselnökök és így tovább feljebb a járásnál és'a megyénél. Hogyan foglalkoznak velük az ügyintézők, a hivatalnokok, a rendőrök az utcán stb. Tisztelt Országgyűlés! Három olyan konkrét kérdést is szeretnék szóvá tenni, amely az elmúlt időszak tapasztalatai alapján vetődött fel és részben minket is érint, de illeti az országos főhatóságokat, minisztériumokat is. Minden javulás ellenére általános tapasztalatunk és véleményünk is, hogy a gazdasági vezetési munkánkban, állami és igazgatási munkánkban még igen sok a felesleges megkötöttség. Mi mezőgazdasági megye vagyunk, ezért a velünk kapcsolatban álló mezőgazdasági szervek relációjában szeretnék egy-két kérdést szóvá tenni. A mi megyei tanácsunk 1962-ben 771 ügyiratot és intézkedési felhívást kapott a Földművelésügyi Minisztériumtól. Csak az utolsó három hónapban 45, esetenként szinte be sem tartható határidejű intézkedési felhívás érkezett. Ez nem könnyíti meg a munkát és főleg nem teszi lehetővé, hogy a mezőgazdasági szakapparátus valóban a termelőszövetkezetek termelési kérdéseinek megoldására fordítsa az alapvető figyelmet, holott ha a termelőszövetkezetekkel kapcsolatban valamire szükség van, az elsősorban a konkrét, helyszíni termelési segítség. De az sem mondható egészséges állapotnak, hogy január 31-ig csak a zárszámadásokkal kapcsolatban 11 földművelésügyi és nemzeti banki rendeletet kaptunk, amelyeknek egy része egymást kiegészíti, illetve magyarázza. Teljesen világos, hogy nem könnyű a mezőgazdaság állami vezetésének leghelyesebb módját megtalálni néhány évvel az átszervezés után. Az is teljesen világos, hogy centralizmus nélkül ebben a vonatkozásban sem lehet meg egy olyan állam, mint a mienk. Kérdés azonban, vajon ha nagyobb önállóságot adnánk ebben a vonatkozásban a területi tanácsoknak, amelyek felkészültségüket ebben a tekintetben már bebizonyították, vajon nem segítené-e ez elő hatékonyabban a központi akarat érvényesítését éppen azért, mert konkrétabban és rugalmasabban tudnának számos kérdésben intézkedni. A másik kérdés a beruházások problémája, amiről már a pénzügyminiszter elvtárs is beszélt. Én ez esetben az építési beruházások minőségének kérdését szeretném szóvá tenni, mert a választási beszélgetések során ugyancsak elég sok esetben beszéltek erről az emberek. Mi valóban sok lakást építünk. Ha jól jegyeztem meg a számokat, 1963. évi költségvetésünknek is körülbelül 10 százalékát fordítjuk lakásépítésre, és ez ténylegesen jó. Ebbe az örömbe azonban egy kis üröm is vegyül, ha az építkezés minőségét nézzük. Mert nem lehet elfogadható objektív ok arra, hogy építsünk drága pénzen és nagy összegekkel lakásokat, amelyekben az ajtónyíláson keresztül a szél az előszobába hordja be a havat. Vagy vegyük a mezőgazdasági építkezéseket. Soha a történelemben nem valósult meg olyan mezőgazdasági építkezés, mint napjainkban, s erre mi büszkék lehetünk. Az is teljesen világos, hogy itt egy csomó új dolgot kell megoldani. Az is teljesen világos, hogy esetenként itt,is kell bizonyos tandíjat is fizetni. De sem a kötelező tandíj kategóriájába, sem az objektív szükségszerűség kategóriájába nem fér bele az, hogy olyan istállót építsünk, amely pár hónap alatt összedől. Felvethetné nyugodtan valaki az elvtársak közül, akik a kormányban ülnek, ezért a megyei szervek is felelősek, és igazuk van, ha a kérdést így teszik fel. A megyei pártbizottság nem egy esetben foglalkozott beruházások, kivitelezések kérdésével. De valahogyan a helyzet az, hogy a tervező a beruházóra, a kivitelező a tervezőre hárítja az esetek jelentős részében az utat, és roppant nehéz megtalálni, hogy tulajdonképpen ki is a felelős. A harmadik kérdés, amit szeretnék szóvá tenni, ez a vidéki ipartelepítés kérdése. A választások során nálunk sokat beszéltek erről az