Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-30

182o Az Országgyűlés 30. ülése 1962. évi július 4-én, szerdán 1826 késői kitavaszodás ellenére szokásos időre, mintegy fele annyi idő alatt végezték el, mint más években. Különösen kedvező jelenség az, hogy most a növényápolás időszakában a határban járva nehéz különbséget tenni a gyenge és az erős termelőszövetkezetek területének beműveltsége között. Egyforma szorgalommal dolgoznak a gyenge és az erős termelőszövetkezetek tagjai, bízva abban, hogy munkájukat jó eredmény fogja kísérni. A növényápolás és betakarítás első szakaszában a termelőszövetkezetek jól dolgoztak és most az ország számos helyén már a gabona betakarítását végzik. Erre mind a termelőszövetkezeti és állami gazdaságok, mind a gépállomások jól felkészültek. Legfontosabb, hogy a gabonabetakarításban a gépeket jól használják ki és a lehető legkisebb szemveszteséggel, időben takarítsanak be minden gabonát. Befejezésül engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy az új úton járó termelőszövetkezeti parasztságunk szorgalmas és áldozatos munkájáért köszönetet mondjak és arra kérem őket, hogy az idei esztendőben tanúsított jó munkájukkal végezzék tovább az aratási és cséplési munkákat, amivel egész népünk kenyerét teremtik meg. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Sárfi Rózsi képviselőtársunk. SÁRFI RÓZSI: Tisztelt Országgyűlés! Én az egészségügy néhány vonatkozásához, olyan kérdésekhez szeretnék hozzászólni, amelyeket érdemesnek tartok arra — még ha részletkérdések is —, hogy itt az Országgyűlés előtt megemlítsek. Az egészségügy 1961. évi fejlődésével és jelenlegi helyzetével tegnap délután dr. Sáró András képviselőtársunk részletesebben foglalkozott. A magam részéről elsősorban azt kívánom megemlíteni, hogy 1961-ben a táppénz milyen tényezőkből tevődött össze, melyek azok a megbetegedések, amelyek a legtöbb táppénzes napot és költséget vonják maguk után. Sáró elvtárs is felsorakoztatta már, hogy különösen négyöt olyan betegségtípus van, melyeknek táppénzes kihatása igen nagy költséget és sok gondot okoz kormányzatunknak és egészségügyi szerveinknek. A magam részéről a már megemlített öt probléma közül az egyik kérdésre, az üzemi és nem üzemi balesetek kérdésére térnék ki. 1961-ben a táppénzekre kifizetett összeg 2.1 százalékkal haladta meg az előirányzatot és 4.6 százalékkal az erre a célra 1960-ban kifizetett összeget. Forintban ez a többlet 84 millió forintot tett ki. Igaz, hogy a költségvetés időszakában a táppénzre jogosultak száma 2,2 százalékkal nőtt. de ennek ismerete mellett is fel kell figyelnünk arra, hogy a kifizetett táppénz 16.5 százaléka baleseteket szenvedett emberek számára került folyósításra. El kell fogadnunk, hogy balesetek a legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulnak, de gondos elővigyázatosság, a vonatkozó szabályok ismerete és betartása mellett — több szakszervezet megállapítása szerint — a baleseteknek mintegy 70 százaléka elkerülhető lenne. Vonatkozik ez az elkerülhetőség mind az üzemi, mind a nem üzemi balesetekre. Amilyen örvendetes, hogy 1961-ben mind az iparban, mind a mezőgazdaságban csökkent a halálos balesetek száma, annyira elszomorító, hogy még igen magas általában a baleseteket szenvedők száma. Különös hangsúllyal kell gondoskodni a kezdő, fiatal munkások védelméről, előzetes oktatásáról, mert aránylag közülük szenvednek legtöbben kisebb-nagyobb baleseteket. A Statisztikai Hivatalnak a vonatkozó időszakról kiadott jelentése szerint ezer 17 éven aluli dolgozó közül 1961-ben az élelmiszeriparban 230, a gépgyártásban 176, a vas-, acél- és fémgyártásban 170 ilyen fiatalt ért baleset. A mezőgazdaságban az 1000 munkásra eső balesetek száma 13 százalékkal emelkedett ebben az időszakban. Az összes rendelkezésre álló adatok ismeretében e néhány számszerű adattal hívom fel minden illetékes szerv figyelmét a továbbiakban az eddiginél hatásosabb intézkedésekre. Igen sok szenvedést, anyagi veszteséget takarítanánk meg a dolgozó családok és közösségünk számára a felvilágosítással is, az oktatás fokozásával, a vonatkozó szabályok betartásával és betartatásával. Természetesen állandóan javítani kell a munkásvédelem feltételeit, nagyobb tempóban modernizálni a gépi berendezéseket és az anyagmozgatás eszközeit, a balesetelhárítást szem előtt tartva is. Sokat lehetne beszélni — már nem a táppénz vonatkozásában — a közlekedési, a közúti balesetek, szerencsétlenségek elleni védekezés megjavításáról, annak szükségességéről is. Felhívom a figyelmet a gyermekbalesetekre, amelyeknek száma megdöbbentően magas. Csökkentéséért az egész felnőtt társadalomnak össze kell fognia. Sokszor eszembe jut egy moszkvai élményem. Ott sok kisgyermeket láttam az utcán, felnőttek kíséretében, s én legalábbis úgy láttam, hogy nem fogják a kezüket, amikor az autók és a járókelők között közlekednek. Amikor ezt megjegyeztem, a kísérőm azt mondotta, hogy „itt mindenki vigyáz a gyermekre". Ügy gondolom, nálunk ez még nem így van, sokszor nem vesszük észre, hogy a gyermekek kíséret nélkül, fegyelmezetlenül viselkednek az utcán. Igen jó lenne, ha mi magunkról, a mi társadalmunkról is elmondhatnánk azt. hogy mindnyájan vigyázunk az összes gyermekre, mások gyermekeire is. A továbbiakban a bölcsődei hálózat helyzetével, fejlődésével szeretnék röviden foglalkozni. Mezőgazdaságunk szocialista átalakulása, a nagyüzemi gazdálkodás még a gyorsan fejlődő gépesítés mellett sem nélkülözheti a nők, a családanyák nagyszámú részvételét ezekben a munkákban. A falusi asszonyok tömegei az átszervezés előtt az egyéni gazdaságokban is, úgyszólván kivétel nélkül végeztek mezei munkát. Kisgyermekeiket karjukon, hátukon cipelték esőben, szélben, tűző napon. Kint a mezőn ezek a csöppségek a barázdákban bukdácsoltak, törődtek sokszor anyjuk szoknyájába kapaszkodtak. Ma már más a helyzet. Egyrészt sok ezer kisgyermek gondozásáról és védelméről gondoskodnak kor-