Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-29

1797 Az Országgyűlés 29. ülése 1962. évi július 3-án, kedden 1798 elég arra utalnom, hogy csak ebben az ötéves tervidőszakban annyi szakmunkást kell a népgazdaság rendelkezésére bocsátanunk, amennyit a megelőző 11 évben összesen képeztünk ki. A mennyiségi feladatokon túl lényegesen emelnünk kell a kiképzés színvonalát, alkalmazkodva a technika állandó fejlődéséhez. Szakmunkásképzésünk az eddigiekben évről-évre, növekvő mértékben és egyre magasabb színvonalon, általában ki is tudta elégíteni a népgazdaság igényeit, és mi az üzemben is érezzük, hogy a most kiképzett fiatal szakmunkásoknak úgy elméleti, mint szakmai képzettsége igen jó, kulturált, szakmailag értékes gárdaként, szeretettel fogadják őket az üzemekben. Van azonban a szakmunkás utánpótlás terén néhány olyan jelenség, amelyet bizonyos szempontból komolyan aggasztónak látok, s ezért szeretném ezt szóvátenni. Itt közelebbről a vasas, és ezen belül is elsősorban a forgácsoló-szakmunkásokkal szeretnék foglalkozni. Általános az a tapasztalat, hogy az utóbbi években elsősorban a kohász, öntő, kovács, lakatos, esztergályos és marós szakmákban — a kellő jelentkező híján — a felvételre rendelkezésre álló kereteket nem lehetett betölteni. Amint megtudtam, tavaly például csak Budapesten több mint 1300 tanulóhely maradt üresen, s ezek között csaknem 500 a forgácsoló, és több, mint 300 a lakatos szakmában. Ugyanekkor közismert, hogy éppen ilyen szakmunkásokban igen nagy az üzemek munkaerőhiánya, tele vannak a gyárkapuk és az újságok esztergályosokat, marósokat, lakatosokat kereső hirdetésekkel. Engedjék meg, hogy most egy kicsit hazabeszélve, különösen a forgácsolók helyzetét emeljem ki. A gépiparnak ezekben a kulcsszakmáiban a szakmunkás-szükséglet még évről-évre növekedni fog, ugyanakkor az utánpótlás számbelileg nem kielégítő. Ezt pedig az ipari termelésünk fogja megsínyleni. A technológiának a forgácsolás nélküli megmunkálás irányában történő fejlődése mellett sem nélkülözhető hazánkban még hosszú időn keresztül ez a szakmunka-terület, már csak azért sem, mert gépiparunknál elsősorban a munkaigényes termékek előállítására törekszünk. Abban, hogy a fiatalság nem fordul kielégítő mértékben ezen pályák felé, kétségtelenül több körülmény játszik közre. Az egyik — és ahogy én ezt tájékozódásom alapján meg tudom ítélni, talán a legdöntőbb — hogy az általános iskolákat végző városi fiatalok, ezek közül is elsősorban a fiúk, bőven találhatnak továbbtanulási lehetőséget a középiskolákban és az egyéb szakmákban folyó ipari tanulóképzés területén. Egy erre vonatkozó felmérésem eredménye például azt mutatja, hogy a tavaly Budapesten általános iskolában végzett mintegy 11 ezer fiúból 6300-nak nyílt lehetősége középiskolában és 4000-nek más szakmájú ipari tanulóképzésben tovább tanulnia. Az iskolából kilépő fiúk gyakorlatilag úgyszólván teljes létszáma tehát tovább tudott tanulni úgy, hogy emellett még az előbb említett esztergályos, lakatos szakmában ezernyi tanulóhely maradt üresen. Ugyanakkor a hasonaó létszámban végző lányok közül, a fiúk négyezres létszámával szemben, csak mintegy 1400 kerül be a szakmunkásképzésbe, számottevő részük maradt otthon, vagy helyezkedett el kisegítő munkákon. Ismert dolog, hogy a gimnáziumokban bevezetett öt-plusz-egyes oktatás nem ad szakmunkás-képesítést, csak szakmai előképzést. Így az érettségi megszerzése után szükség van újabb továbbképzésre, hogy valaki szakmunkássá váljon. Megítélésem szerint meg kellene gyorsítani a szak-középiskolák kialakítását, amit nemrégen az iskolareformmal kapcsolatban a parlamentben is elfogadtunk. Másrészt jobban ki kellene használni a technikumok és ipari tanulóintézetek kínálkozó lehetőségeit. A másik lényeges körülmény az, hogy a forgácsoló szakmák vonzóereje az utóbbi évek során csökkent. Ennek egyrészt az az oka, hogy kereseti színvonaluk az 1950-es évek kiugró — bár tudjuk, hogy sokszor indokolatlanul is kiemelt — szintjéhez képest a későbbi évek során hosszú ideig alatta maradt az egyéb vasas szakmáknak. Csak az utóbbi néhány évben került azokkal újra egyszintre. Az is közismert, hogy a forgácsoló gépi munkánál a normák a legkielemzettebbek, így itt a legkevesebb a belső időtartalék és ezel a keresetek növelésének lehetősége is. Véleményem szerint az illetékeseknek mielőbb napirendre kellene tűzniük ezt a kérdési és megfelelő intézkedéseket kellene tenniük arra, hogy a népgazdaság ilyenirányú szakmunkásszükségletét is mindenképpen biztosíthassuk. Én úgy látom, hogy a következő megoldások vezetnének eredményre: 1. Figyelembe véve a munkakörülményeket, az intenzívebb leterhelést és a magasszínvonalú tudás iránti igényeket, indokolt lenne az üzemekben a forgácsolók béreit, ahol ezt nem tették meg, egyszintre hozni a többi szakmákkal. Ez kétségtelenül növelné a vonzóerőt és a bérarányok szempontjából is helyes lenne. 2. Szabályozni kellene az egyes szakmákban a fiúk és a lányok felvételi arányát. Azokban a szakmákban, amelyek nők által is jól elláthatók elő kellene írni, hogy oda lehetőleg leányokat vegyenek fel, illetőleg a leányok arányának szükséges mértékét meg kell határozni. Ügy tudom, hogy a 20-éves tervezés keretében eddig elvégzett munkák ezt világosan mutatják, hogy az ország növekvő munkaerőszükségletét szükségszerűen egyre nagyobb mértékben nőkből kell fedezni. E téren nálunk is, ugyanaz a tendencia várható, ami a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban már most is érvényesül. A nőarány növelését tehát az általános munkaerőgazdálkodási feladatok is megkívánják. Ezzel ugyanakkor elérhető, hogy a fiúk a kereskedelem, közlekedés, könnyűipar, illetőleg az ehhez hasonló területekről a csak általuk betölthető nehezebb munkaterületek felé fognak jobban irányulni. 3. Mindezek mellett széleskörű propagandát kell az üzemekben, elsősorban a szakszervezetekben és a KISZ keretében a nagy nyilvánosság előtt a szülők és az ifjúság számára kifejteni annak érdekében, hogy jobban megismerjék ezeket a szakmákat, fölismerjék ezek népgazdasági fontosságát, társadalmi rangját és az ott végzett munka szépségét. A felvilágosító munkának oda kellene hatni,