Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-28

1739 Az Országgyűlés 28. ülése 1962. évi február 17-én, szombaton 1740 továbbfejlesztését jelentős anyagi eszközökkel támogatja. Tisztelt Országgyűlés! Most olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyek többünk előtt már ismertesek. Ha megfigyeljük hazánk talajtani adottságát, feltétlenül látnunk kell, hogy szántóterületünknek körülbelül egyharmad része rossz minőségű, szikes, savanyú- és az erózió veszélyének kitett talaj. Erről beszélt a decemberi ülésszakon dr. Zsigmond László képviselőtársam Vas megyéből. Ugyancsak erről beszélt Német Imre képviselőtársam Borsod megyéből a folyó hó 7-én megtartott mezőgazdasági bizottsági ülésen. Ezt tettem szóvá én is már több esetben az országgyűlés plénuma előtt, hogy a borsodi eróziós veszélyeknek kitett talajokon, a Vas megyei cser és őrségi talajokon, valamint a sárréti szikes talajokon, például Gyoma, Szeghalom, Sarkad, Berettyóújfalui járásokban a legnagyobb erőfeszítések mellett sem tudnak olyan termelési eredményeket elérni, mint a jóminőségű humuszban gazdag vályog- és lösztalajokon. De ahhoz, hogy a jelent megértsük, érdemes visszatekintenünk a múltba és megvizsgálni azt, hogyan éltek ezeken a területeken az emberek, így ír erről Kállai Gyula elvtárs 1938-ban: „Igazi hazájuk ott van, ahol keresethez jutnak, egyaránt megtaláljuk őket a nagybirtok cselédházaiban, az újtelepek sivár utcasoraiban, kőtöréseknél, az útépítéseknél, sőt nemegyszer hosszú vándorútra kelnek a Duna-Tisza köz, vagy a Dunántúl ismeretlen tájai felé. Sorsuk állandó bizonytalanság. Ha aszály vagy kopogó jégverés pusztítja el a termést, az ő kenyerük lesz egy karéjjal kevesebb. Hiába vannak kevesen, Péter-Pál napján hiába ragadhatnak mindannyian kaszát, ha aztán a kereseti lehetőségek forrásai teljesen bedugulnak. Az aratással és csépléssel megkeresett 6—3 mázsa termény hamarosan elfogy, karácsony felé már mélyen kell nézni a zsákba és újév után egykettőre sor kerül a máléra és cukorrépára." Ez a kép már a múlté. Azóta ez a táj is megváltozott. A ma itt élő embereknek már nem kell nyomorúságos nadrágszíj-parcellákon dolgozniuk. Nem élnek bizonytalanságban, nem kell becsavarogniuk az országot, hogy családjukat szűkösen eltarthassák. Eltűntek a nyomorúságos cselédlakások, nincsenek éhező, rongyos gyerekek. A sötét cselédlakásokat új, modern családi házak váltották fel. Jólöltözött, piros-pozsgás arcú gyermekek játszanak az egészséges napköziotthonokban, a földnek, melynek eddig rabja volt, most boldog tulajdonosa parasztságunk. Ma itt is, mint az ország más területén, termelőszövetkezetekbe tömörültek a dolgozó parasztok. Nagy erőfeszítéseket tesznek a mostoha talajviszonyok nehézségeinek leküzdésére. De minden erőfeszítésük ellenére sem képesek annyit termelni, mint a sokkal jobb földeken gazdálkodó termelőszövetkezetek. Ha csak a mi megyénket — Békés megyét — vizsgáljuk meg, látni fogjuk, hogy egy megyén belül is milyen nagy eltérések vannak járás és járás között. Például az orosházi, kovácsházi, szarvasi járásokban levő termelőszövetkezetek átlagjövedelme az 1961-es aszályos esztendő ellenére is eléri az évi 12—13 ezer forintot, vagy ennél is többet. Ezeken a területeken egy munkaegységre 30—35 forint esik. Ugyanakkor a szeghalmi, a gyomai, a sarkadi járásokban az egy tagra eső jövedelem évi 7—8 ezer forintot tesz ki. Egy munkaegység értéke 20—22 forint. Nem beszélve arról, hogy a talaj munkálatok is sokkal nehezebbek és költségesebbek az utóbbi járásokban. Nehezíti a helyzetet az is, hogy ezekben a járásokban igen magas a mezőgazdasági termények önköltsége, ezáltal az állati termékek előállítási ára is. Különösen a szarvasmarha-tenyésztés és ennek termékei. Erre példát a sarkadi járásból vehetnénk, ahol az egyik nagy állattenyésztő termelőszövetkezetben tehenenként 3700 liter tejet termelnek, de a tejnek az önköltségi ára 4,70 forint, ugyanakkor a tejnek a felvásárlási ára — mint ismeretes — 2,80 forint. Ezek a számok azt mutatják, hogy minden liter tejre a termelőszövetkezet 1,90 forintot fizet rá. Ugyanez a helyzet, vagy talán még rosszabb a marhahizlalásnál. Egy kilogramm marhahús előállítási költsége 28 forint, értékesítése pedig átlagosan 12 forint. Itt a ráfizetés kilogrammonként 16 forint. Véleményem szerint ezt a súlyos problémát meg kell vizsgálni és valamilyen úton-módon megoldást kell rá találni, mert a jelenlegi körülmények között fennáll annak a veszélye, hogy szarvasmarha tenyésztésünk nem fog a szükségletnek megfelelően emelkedni. Máris van olyan jelenség, hogy egyes termelőszövetkezetek nem akarják fejleszteni szarvasmarha-állományukat. Például a méhkeréki Nikolai Balcescu 7000 holdas termelőszövetkezetben tíz-tizenkét katasztrális holdra esik egy számos-állat és itt egy munkaegység értéke 28 forint volt, míg van egy nagy állattenyésztő szövetkezetünk, ahol öt holdra esik egy számos állat és a munkaegység értéke 14,20 forint. Felvetődik itt az a kérdés, hogy a hiba nem a vezetésben van-e? Erre vonatkozólag azt kell mondanom, hogy ez nem állhat fenn azért, mert ennek a gyengébben osztó termelőszövetkezetnek az elnöke 6 éve vezeti már ezt a termelőszövetkezetet, azonkívül mezőgazdasági akadémiát végzett fiatal ember. A főagronómusa agráregyetemet, két állattenyésztője technikumot és a főállattenyésztője pedig állatorvosi főiskolát végzett. A másik szövetkezetben, melynek az egy tagra eső jövedelme lényegesen magasabb, az elnök egy egyszerű parasztember és rajta kívül csak két technikummal rendelkező szakember van. Ehhez hozzá tehetem azt is, hogy az a szövetkezet, amelyik most gyengén fizetett, 1959-ben 41 forintos munkaegységgel zárt. összegezve tehát, éppen ebben a két termelőszövetkezetben nem áll fenn az, hogy a gyenge vezetés következtében van a differencia. Véleményem alátámasztására engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy felolvassak egy levélből, melyet dr. Zsigmond László, Vas megye vezető főállatorvosa, országgyűlési képviselő jutta-