Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.
Ülésnapok - 1958-3
Ill Az Országgyűlés 3. ülése 1959. február 19-én, csütörtökön 112 Ami a kohászatot illeti, a gyár mind több, munkaigényesebb és minőségileg is jobb árut akar gyártani, és gyárt is, hogy minél jobban kielégítse az exportigényeket — egy-két kivételtől eltekintve, ami természetesen előfordul. Mi, Borsodban minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy az ilyen törekvéseket támogassuk is. Most nem sorolom fel, milyen beruházások folynak, és azt sem mondom el, hogyan segített bennünket a Szovjetunió a hideg-hengermű építésében, hiszen ezt mindnyájan tudják. Csak arról szeretnék szólni, ami szóbakerült a képviselőcsoport legutóbbi ülésén is, s amit borsodi elvtársaink sokszor megemlítettek. Amikor tudniillik a kötelességekről volt szó, Földes elvtárstól egyszer azt a megállapítást hallottuk, hogy Borsod megye az ország legnagyobb ipari megyéje, az ország szíve, lelke, ütőere. Most pedig ez a lélek, ez a szív, ez az ütőér mégiscsak 19 millió forint építőipari beruházást kap. Vagy pl. nem is akartam elhinni, telefonon kellett ellenőriznem, hogy a megyének mindössze két vetőgépet adnak. Két vetőgép Borsod megye számára? Hiszen, ha szólok valamelyik társadalmi szervezetnek, az közadakozásból összehozza ezt! Hogy lehet ezt így csinálni? De mindenki tudja, hogy Borsod megye az ország legnagyobb ipari megyéje, tehát azt hiszik, hogy neki vetőgépből kettő is elég. Arra nem gondolnak, hogy a megye ugyanakkor az ország harmadik legnagyobb mezőgazdasági megyéje is. A támogatás mégis így mutatkozik meg. Meg kell mondanom, a Földművelésügyi Minisztériumnak mégis nagyobb figyelemmel kellene Borsod megyével foglalkoznia, i Ezt nem bírálatképpen mondom, mert mi is hibásak vagyunk a dologban. Illegalitásba vonultunk. Nekünk is tetszett, hogy ipari megye vagyunk, nem akartuk köztudomásúvá tenni, hogy mezőgazdasági megye is vagyunk. A harmadik mezőgazdasági megye az országban. Nálunk egyszer felvetették a titkári értekezleten, hogy ebből az illegalitásból ki kell vonulnunk. Azt mondtam: „Jó, rendben van, de várjunk vele, amikor majd rendes lesz a segítség, mert most még isten mentsen a segítségtől! Maradjunk csak illegalitásban!" (Derültség.) Akkcr még nagyon rosszak voltak a viszonyok. Most mái- kiléptünk az illegalitásból és kérjük a kormány segítségét. Még valamit szeretnék bejelenteni a tisztelt Országgyűlésnek, ami számunkra rendkívül megnyugtató. Nánási elvtárs említette, hogy a munkásosztály sorai közt tudatosítani kell a szövetkezés jelentőségét. Meg kell mondanom, ebben az ügyben nem is kell valami nagy erőfeszítéseket tenni. Borsod megyében a Gépgyárban, például már azon törik fejüket az elvtársaink, hogy ha tele vannak a raktárak és a készárukat nem viszik el, ezek tehát inkurrens készletek, mit tanakodunk velük, álljunk át a mezőgazdaság segítésére és gyártsunk mezőgazdasági gépeket. Küldöttség küldöttség után megy az igazgatóhoz, hogy miért nem a mezőgazdaság fejlesztését segítjük elő munkánkkal. A dolgozók sokkal erősebben foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, mint ahogy hinné az ember, és nagyon örvendetes például, hogy Borsodban is arra törekszenek a gépgyárak, hogy a mezőgazdaságot kisgépekkel és nagyobb gépekkel ellássák. Itt azonban meg kell kérnem Csergő elvtársat, a kohó- és gépipari minisztert, törődjék többet azzal, hogy az üzemek között meglegyen a kooperáció. Itt valami marakodás folyik. Az egyik nem akarja segíteni a másikat, pedig az üzemek egy miniszter vezetése alatt állanak. Egy kicsit szét kellene ütni közöttük. Micsoda dolog az, hogy a kohó- és gépipari üzemek nem tudnak megfelelően kooperálni egymással? Nagyon helyes lenne ezt a kérdést megvizsgálni. Néhány szót a bányászatról. Czottner elvtársnak nem kell lehajtania a fejét. (Derültség.) Megmondom őszintén, nem is reméltük volna, hogy Borsod megyében például ilyen örvendetes fejlődés következik be. Nagyon szép dolog, ha csak azt veszem, hogy a borsodi bányászok az elmúlt évben 12,1 százalékkal csökkentették az önköltséget. Nemrég voltam Farkaslyukon képviselői beszámolón. Megkérdezték ott tőlem, hogy miért jöttem. Megmondtam, hogy panasznapot akarok tartani, és erre kórusban mondták: „Ki mer itt panaszkodni? Szétverjük a fejét." Most már disznót sem hizlalnak, mondotta az egyik öreg, most már készen veszik meg, mert az is olcsóbb lett. „Inkább üljünk le ultizni, nincs itt semmi baj" — mondották. (Derültség.) így aztán nem tudtam beszámolni arról, hogyan tartottam meg a panasznapot. De hát mit csináljak, ha nem panaszkodtak?! Meg kell mondanom, hogy bányászaink is nagyon okosan gondolkodnak. Amikor például a bányavágatokról van szó, még az is idegesíti őket, nehogy a nyersfát vigyék be a bányavágatokba, mert ez komoly veszteségét jelent számukra, és egyre hajtogatják, hogy miért hozunk be ide fát, amikor idomkövet lehetne gyártani. Nem is tudom, miért kellett felszámolni Nyékládházán a betonidomkő-gyártást, hiszen annál jobbak voltak a szilárdsági tényezők, mint amit Székesfehérvárott tudnak biztosítani. Valaki kispekulálta, hogy Fehérvárott kell a bányaidomköveket gyártani és onnan szállítani Borsodba 250 kilométer távolságra, mintha mi már olyan gazdagok lennénk, hogy minden iparvágányon százával állnak a vagonjaink. Pedig a Közlekedésügyi Minisztérium a csúcsforgalom előtt, de különösen a csúcsforgalom idején már nem is tudja biztosítani az áruk elszállítását. Hogy állunk ezen a téren? Csak Borsodban 5 százalékkal fog növekedni a széntermelés. Vajon fejlődik-e ugyanilyen arányban a vasút? Kérdem Kossá elvtársat, kapunk-e ennyi vagont a miskolci igazgatósághoz? Az ipartelepek termelése növekedni fog, és ha mi ilyen keresztszállításokat fogunk folytatni, hogy Békéscsabáról hozzuk a téglát, mert ilyen árpolitikát folytatunk, hova fogunk jutni? Kár, hogy nincs itt Kiss elvtárs vagy Antos elvtárs, de nem tudom, hogy miért kell a kohósalakból készült tégláért ugyanannyit fizetni, mint az égetett tégláért, noha özdon ötven százalékkal olcsóbb. Minthogy azonban ugyanannyit kell érte fizetni, tehát nem tudom, hogy honnan szállítják a téglát. Kiss elv-