Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-12

711 Az Országgyűlés 12. ülése I960, évi augusztus 5-én, pénteken fizet ennyit, de ez a tandíjtöbblet is benne van a borítékban. Hadd hozzak még egy másik példát is, ' és ez a tankönyv-kérdés. Egyik képviselőtársam említette, hogy nem is lehet jól tanulni, ha nincs tankönyv. Hadd említsek meg egy dolgot, a magam életéből. Amikor első gimnazista voltam, nem kaptam segély-könyvet és nem tudtam régi könyvet venni. 100 pengőbe kerültek az első gimnazista tankönyvek, illetőleg felszerelések, összehasonlításul csak annyit, hogy egy tanító fizetése nyolcvan pengő volt. Nyolc éven át nem volt három új tankönyvem, mindig az előttevaló évben vettük meg a fölöttünk járó használt tankönyveit. Ma ott tartunk, hogy ha a papírhiányra való hivatkozással valamelyik gyereknek használt tankönyvet akarunk adni, bejön a szülő és kivágja a rezet, hogy az ő gyerekének használt tankönyvet ne adjanak, megveszi az új tankönyvet. Ez az összeg is benne van a borítékban, mert nyilvánvaló, hogy nem négy forintba kerül egy negyedik osztályos fizika tankönyv. Ezt azért emelem ki, mert ez az összeg is nyilvánvalóan a kulturális tárca zárszámadásának eredményében jelentkezik, még ha a pénzügyi szakemberek ezt nem is mutatták ki. A zárszámadás szemszögéből szeretnék beszélni a politechnikai oktatás néhány kérdéséről. Két-hároméves gyakorlat igazolta, hogy a párt és a kormány elgondolásai ezen a téren helyesek voltak. Helyes volt az iskolát közelebb hozni az élethez, összekapcsolni a termelőmunkával. Ha az ember gyerekek között él és megkérdezi erről őket, majdnem kivétel nélkül azt a diákkifejezést kapja válaszul: „csuda klassz". Megnőtt tehát az érdeklődés a társadalom egészében az iskola iránt, de ennél jelentősebb — és én ezt emelném ki nagyon erőteljesen —, hogy a politechnikai oktatás jelentősége ez: az új értelmiség és az új munkások találkoznak egymással, hatnak egymásra és tanulnak egymástól. Jónéhányszor elhangzott, hogy emelni akarjuk a műszaki színvonalat. Ügy gondolom, ennek egyik legdöntőbb mozzanata éppen az, amit politechnikai oktatásnak nevezünk. A tudomány sokrétű ismerete a munkás és a diák munkatársi kapcsolatán keresztül eljut az üzemekbe és viszont az ipari és az állami gazdasági munkásság nagyszerű politikai levegője bejut az iskolába és előreviszi a nevelőmunkát. Ezt minden pedagógus tudja, aki szívvel-lélekkel tanít. Ez pedig megtermékenyíti az iskola életét. Éppen ezért nem véletlen az, hogy a 3 plusz 3-as, az 5 plusz l-es kísérleti osztályokban a tanulmányi színvonal nagy zömmel nem csökkent, hanem egyenesen emelkedett. Ügy gondolom, kötelességem itt, az országgyűlés színe előtt köszönetet mondani a munkásságnak, a tsz-parasztságnak, az állami gazdaságok dolgozóinak és a vállalatvezetőknek, akik szívvel-lélekkel vállalták a politechnikai oktatás rájuk eső feladatait. Köszönetet kell mondanom — és ezt emelném ki — azért, hogy részt vállaltak a nevelőmunkából és segítettek a mai magyar ifjúságot szocialista emberré nevelni. Szeretném, ha ezt szó szerint értenék. Nem egy olyan esetről tudunk, amikor a munkás számonkéri a hozzá beosztott diáktól, hogyan tanul. Nem egy olyan esetről tudok, amikor egy fejlettebb munkás korrepetál a diákkal, mert felelősnek érzi magát érte. Pénzben ez aligha fejezhető ki, de kétségbevonhatatlanul biztos, hogy hatása van a termelésre. A zárszámadás képébe beletartozik az a 15 millió forint, amit a művelődésügyi tárca, és az az 50 millió forint is, amit a munkásosztály, az üzemek, a vállalatok, a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok adnak a politechnikai oktatás céljaira. Van azonban egy új mozzanat is, amiről egyáltalán nem, vagy csak ritkán esik szó. Nevezetesen az, hogy a politechnikai oktatás bevezetésével az iskolák termelőüzemek lettek. Eddig még senki sem mérhette fel, hogy mennyit termeltek, de azt hiszem, a milliós nagyságrendet feltétlenül elérték, hiszen ezek a gyerekek az üzemekben valóságos termelő munkát végeztek. Az iskola felújítási hiteléből — ezt már konkréten tudom — sokat megtakarítottak a padok, az ablakok, a kilincsek javításával, villanyszereléssel stb., stb. Ez azt mutatja, hogy ez a tárcaráfordítás rentábilis volt, s a jövőben ez még jobban ki fog szélesedni. Szeretnék röviden beszélni a felnőttoktatás néhány kérdéséről. Néhány felszólaló már érintette — csak egy számadat —, hogy 115 000 felnőtt vett részt ebben az évben a felnőttoktatásban. A minisztériumnak azonban többet kellene foglalkoznia ennek módszertani problémáival, a termelő tárcák minisztereit pedig arra kérjük, gondoskodjanak róla, hogy a vállalatvezetők, az igazgatók több lehetőséget biztosítsanak a dolgozók tanulására. Tisztelt Országgyűlés! Mi, pedagógusok elsősorban az ifjúságra szegezett szemmel figyeljük az élet alakulását. Ügy látjuk, új ifjúság alakult ki ez alatt a 15 esztendő alatt, s ebben nem kis szerepe van annak a nagy összegnek, amit a párt és a kormány fordít az oktatásügyre. Kialakult egy lelkesedéssel, áldozatkészséggel, sőt nem egy esetben hősiességgel teli fiatalság. Ez a fiatalság ott él mindenütt, ahol alkotni kell. Hadd említsem meg a Hanságban dolgozó fiúkat. Bogyiszlón a fiúk felépítették az árvíz által elsöpört falut és most gátat építenek, Dalmandon a lányok hibridkukoricát termelnek. Beszélhetnék arról, hogy a Garay gimnázium irodalmi színpada — az ország egyetlen középiskolai irodalmi színpada — a tanyákat, a. falukat járja és elviszi oda a kultúrát. Nehéz volna megmondani, vajon ki tanul többet, a hallgató-e, vagy az előadó: az a diák? Ezek a fiatalok Szekszárdon emlékművet emeltek a szovjet hősöknek, lakást építettek a szurdoklakóknak. És szeretném hangsúlyozni, elvtársak, ez jellemző a mai magyar fiatalságra. Nem fognak megharagudni az újságíró és író elvtársak, ha arra kérem őket, hogy az újságokban és folyóiratokban ne örökké a huligánokról és a jampecekről cikkezzenek. Vannak ilyenek, de nem ezek jellemzők a magyar ifjúságra. Írjanak többet a magyar fiatalság pátoszáról, alkotókészségéről és hősiességéről. Ezeknek a mai magyar