Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-10

571 Az Országgyűlés 10. ülése 1960. évi január 30-án, szombaton 572 lönlbség nélkül, az ENSZ történetében példa nélkül álló egyöntetű akarattal utaltak a szovjet leszerelési javaslatot a tíztagú kelet—nyugati leszerelési bizottság tárgyalása elé. A javaslat megvalósításáig még messze az út. Nem is kell csalfa illúziókat táplálnunk a tárgyalások gyors sikere felől. De nagy megelégedéssel tölthet el annak a tudata, hogy a világ népei megint egy lépést tettek egymás felé a humanitás és az evangélium békéhez vezető útján. S az a szándék, amely ennyire telve van a lélek legmélyén tisztának megmaradt emberi érzésekkel és elhatározásokkal, őszinte erkölcsiséggel, magával kell, hogy ragadja a javaslatot tanulmányozó papot is. A magyarországi római katolikus püspöki kar szilveszteri szózatában ezt a dokumentumot az általános leszerelésre megtett nagyszerű javaslatnak nevezi. A magyar katolikus békeszerveknek, az OPUS PACIS-nak és az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának e hónap 26-án tartott együttes ülésén Grősz József kalocsai érsek, a püspöki konferencia elnöke megnyitó beszédében leszögezte, hogy: „a békét váró emberiség azt akarja, hogy a háború veszélye egyszer s mindenkorra tűnjön el a Föld színéről, az egész hadigépezet mielőbb lomtárba kerüljön. Ennek immár nemcsak a tömegpusztító fegyverek eltiltása és megsemmisítése, a velük való kísérletezések megszüntetése az útja, hanem a teljes leszerelés." Ettől a gondolattól vezérelve, a magyarországi katolikus papság nevében a katolikus békeszervek nyilatkozatot fogadtak el, amelyben ki jelentük: „Állást foglalunk az általános és teljes leszerelési javaslat mellett. Kívánjuk, hogy valóra váljék és, hogy a szavakat kövessék a tettek, amire a Szovjetunió kormánya a minap is követendő példát adott fegyveres erőinek újabb nagyarányú csökkentésével. Ünneprontó lennek, ha hosszú vitába szállnék ezzel kapcsolatban azokkal, akik katolikus egyházi részről másképp éreznek és nyilatkoznak meg. Mégis ki kell jelentenem magyar paptársaim nevében is, hogy nem tartjuk a katolikus pap lelkiismeretével összeegyeztethetőnek a megegyezések és békés megoldások ellen izgató szavaikat, amelyek egy hidegháborús propaganda egyházi vetületeként elhangzanak akár egy római bazilikában, akár egy müncheni katolikus értekezleten, akár a messzeség könnyű védelmében patetikus rágalmazásoktól sem riadozó diszszidens papok olcsó önfelajánlásaiban, akár egyegy hazai, elaggott, vagy fiatal titánunk makacs, vagy meggondolatlan magatartásában. Mi a reakciót elszigeteljük magunktól és arról akarunk tanúságot tenni, hogy ha van is akár határainkon túl, akár idehaza olyan pap, aki az evangéliummal, a katolikus erkölcsiséggel, vagy hivatása feladataival összeegyeztethetőnek tartja a békétlenség és háború szolgálatát, az nem ismeri az evangéliumot, az erkölcsöt és a papi hivatás igaz elveit. Mentségük nem lehet az egyház vélt védelme — ha ugyan valóban jószándékúan erre gondolnak — ós nem lehet a hidegháborúban guruló judáspénz sem. Az ő nyomukban előbb az egyház és a papság erkölcsi pusztulása következnék be a népek megbecsülése helyett, azután pusztulása híveiben, papjiaiban és intézményeiben az újabb háború gigantikus poklában, amint elpusztult Szent Ágoston valaha virágzó afrikai egyháza, amelynek területén ma csak romokat és keservesen tengődő rrdsszionárius-telepeket mutathat fel a háborút túlélt századoknak. Ennek az elpusztult virágzó egyháznak püspöke: Szent Ágoston küldi figyelmeztetését a mai papságnak is, amikor azt mondja: „Nagyobb dicsőség szóval kiküszöbölni a háborút, mint fegyverrel megsemmisíteni az embereket". Tisztelt Országgyűlés! Mint magyar, mint ember, mint katolikus és mint pap egyaránt elismeréssel és helyesléssel tudom csak bírálná, a szovjet leszerelési javaslatot és az erről szóló felhívást. Ennek a benső meggyőződésemnék nyíltan és lelkiismeretem szavát követve tanúságát adom és az előterjesztett határozati javaslatot elfogadom. (Nagy taps.) RÓNAI SÁNDOR elnök: Szólásra következik dr. Ortutay Gyula képviselőtársunk. DR. ORTUTAY GYULA: Tisztelt Országgyűlés! A napokban egy többnyelvű lengyel dokumentumok ötét járt a kezemben: nem lehetett letenném, újra, meg újra lapozgatnom kellett. Ez a kötet a második világháború éveiről szólt. Címe: „Nem feledhetünk." Ilyen típusú könyvet adtak ki a franciák is Oradour-ról, erről a tragikusan elpusztított városról, a csehek Lidicéről. Ismerjük azokat a köteteket, amelyek a különböző haláltáborokról szólnak. Bármennyire szeretnék nyugaton, különösen Bonnban elfeledni, ismeretesek a nürnbergi pernek azok az aktái, amelyek feltárják nemcsak lazt a mérhetetlen szenvedést, amit Európa népeinek végig kellett élniök, míg elsősorban a Szovjetunió erejével fel nem szabadult a világ a második világháború rettenetéből, hanem mindazt a bűnt is, amit a halálkamrák és hóhéraik, a halálmenetelések vezetői elkövettek az emberiség, az ember ellen. Valóban nem feledhetünk. Igaza van ennek a lengyel dokumentumkÓtetnek, és most, amikor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának a világ kormányaihoz és parlamentjeihez intézett javaslatát tárgyaljuk, két ok is figyelmeztet bennünket arra, hogy ne feledjünk. Az egyik talán helyi jellegűnek tűnhetik előttünk, a másik világpolitikai. A helyi jellegű ok azokra a fasiszta jelenségekre utal, amelyek most egyre fokozódó erővel bukkantak fel Nyugat-Németországban. És nyugat-németországi fasiszta szervezetek révén — amelyekben nem kis szerepet játszanak a disszidens magyar fasiszták, nyilasok is — nyugat több országában tűnnek fel ezek a jelenségek. Bármennyire igyekszik tagadni Adenauer, bármenynyire igyekszik Strauss hadügyminiszter úr a maga provokációs szervezetével elfordítani a gyanút Bonnról, mégis mindenki előtt világos, hol van ennek a provokációnak a székhelye, a központja. És hogy ez a fasiszta provokáció milyen céltudatos, milyen határozott, elég utalnunk arra, hogy magyar képviselői különböző cikkeikben, nyilatkozataikban azon siránkoznak, hogy egy esetleges világbéke kiszáríthatja az ő mocsarai-