Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-8

435 Az Országgyűlés 8. ülése 1960. évi január 28-án, csütörtökön 436 350 millió devizaforint értékben, és hasonlók az 1960. évi behozatali tervek is. Természteses fontos, hogy a leghaladottabb technológiák bevezetésére alkalmas géneket hozzunk be és ezek a leghamarabb működjenek. Ezeket a szempontokat — erről a pénzügyminiszter is szólt — meg kell mondanunk, nem sikerült teljes mértékben, így a kohó- és gépipar területén sem érvényesítenünk. Végül is szeretnék beszélni a műszaki fejlesztés eddig ki nem használt, vagy nem eléggé kiaknázott néhány tartalékáról, műszaki előrehaladásunk egy-két társadalmi forrásáról is. A műszaki fejlesztésnek egyik, és csak a szocialista országokban lehetséges emelője az újítómozgalom, az újítók és feltalálók, tehát a munkások és mérnökök tízezreinek, tömegeinek aktív részvétele a műszaki fejlesztésben. 1959 egészéről még nem készültek el az újítómozgalom számszerű adatai, az első félév tényei alapján azonban megközelítőleg pontos számok állnak rendelkezésünkre. E számok is mutatják, hogy dolgozóink munka- és alkotókedve növekszik. 1959-ben megközelítően 210 000—220 000 újítási javaslatot nyújtottak be, 35 000-rel többet, mint előző évben. A találmányok száma is magasabb. A benyújtott újításoknak mintegy felét, tehát százezret-száztízezret fogadtak el. Az elfogadott újításokból mintegy 85 000 megvalósításra kerül. A megvalósított újítások egy év alatt mintegy hárommillió forint gazdasági eredménnyel jártak. Nem hunyhatunk azonban szemet afelett, 0 hogy a múlt év első felében a bevezetett 43 000 újításból csak 12 000-et küldöttek meg más üzemekbe felhasználásra, úgynevezett tapasztalatcserére, és ebből ténylegesen csak 1800-at vezettek be. Mint látható, az újítások nagy többsége csak az újító üzemén belül kerül alkalmazásra, az újítások széleskörű terjesztése elmarad. Ha figyelembe vesszük, hogy természetesen nem minden újítás alkalmazható más üzemben is, a helyzet még akkor is rossz, tűrhetetlen ás vezetői, szervezői munkánk gyengeségére mutat. Hogy mennyire csak azon múlik, hogyan szervezzük meg az újítások elterjesztését, egy példát szeretnék elmondani. A múlt év második felében az Országos Találmányi Hivatal pályázatot hirdetett és természetesen pályadíjat tűzött ki annak érdekében, hogy a tapasztalatcsere módszereit megjavítsák, az újítások elterjesztését fellendítsék. A pályázat egy hónapja alatt a tapasztalatcserére kiadott újítások száma 16 000 volt, tehát több, mint az egész első félévben, amikor öszszesen — mint említettem — csak 12 000 újítást küldöttek meg más üzemekbe bevezetésre. Ez alatt a hónap alatt a tapasztalatcsere útján érkezett újítási javaslatokból többet vezettek be, mint az egész első félévben összesen. Nyilvánvaló, hogy komoly mértékben javítanunk kell szervező munkánkat és legkiválóbb munkásaink, műszaki dolgozóink hozzájárulását, műszaki fejlesztésünk meggyorsítását jobban kell kamatoztatnunk, Iparunk műszaki színvonala fejlesztésének egyik nagyhatású, de nálunk még háttérbe szo.ruló eszköze a szabványosítás, a tipizálás, a normáliák kifejlesztése. A szabványosítást az egész világon, minden fejlett és fejlődő ipari országban évtizedek óta egyre magasabb színvonalra emelik a termelékenység növelése, a műszaki haladás érdekében. Az Egyesült Államokban az a vélemény alakult ki, hogy minden dollár, amit szabványosításra fordítanak, négyszeresen térül meg. A Szovjetunióban úgy számítják, hogy a szocialista viszonyok folytán minden rubel befektetés a szabványosításban hétszeresen is megtérül. A Német Demokratikus Köztársaságban a múlt év végén rendezett bemutató kiállításon félmillió dolgozónak mutatták be a szabványosítás jelentőségét és oktattak annak minél hatásosabb felhasználására, a műszaki fejlesztés és az NDK fő gazdasági célkitűzéseinek elérése érdekében. Mi is — éppen most tíz éve — megkezdtük az országos szabványok kidolgozását és létrehoztuk ezek teljes rendszerét. De a szabványosítás, a tipizálás lehetőségeit országunk egész gazdaságában sokkal jobban kell hasznosítanunk, mint eddig tettük. Hogy milyen lehetőségeket nyújtanak a szabványok, egy-két példát említek: centrifugáiszivattyú gyártásunk értéke évi 80 millió forint. Ebből 60 százalék a tipizált, szabványosított szivattyú; 40 százalékát egyedileg tervezik és gyártják. A szabványosított szivattyúk 8 munkaigényes főalkatrésze közül éppen szabványosítás következtében 6 alkatrész sokféle típusnál azonosan alkalmazható. EZ7P1 a gvártá^i önköltségnél kereken 40 százalék megtakarítást lehetett elérni, ami mintegy tízmillió forint munkabér — gyártóeszköz és rezsi megtakarítást jelentett. Egy másik példa: ha a szocialista országok együttműködésével nemrégiben kidolgozott acélgerenda szabványokat bevezetjük, és a kohászatunk ezek szerint gyártja majd "az acélgerendákat, csupán a gazdaságosabb súlykihasználás révén — minden különösebb ráfordítás nélkül — 15 000 tonna acél megtakarításra van lehetőségünk az ötéves tervünk folyamán. A szabvány szerinti szerszámok, gépelemek, csavarok gyártásának összevonása, a központi gyártás megszervezése, nemcsak az egyes üzemeket tehermentesíti, hanem lehetővé teszi azok gyártásának fokozott gépesítését, automatizálását, a korszerű technológiák bevezetését. Az építőipar összes költségének csökkentését, az építés szerelőipari jellegének kifejlesztését, a szabványosítás magas foka nélkül nem lehet elképzelni. Az ipar vezetői ne sajnálják a pillanatnyi fáradtságot, az áldozatot a szabványosítás ügyétől — mivel mindezek többszörösen térülnek meg -—, viszonylag nagyon rövid idő alatt. Nyilvánvaló az is, hogy kormányzatunknak nagyobb erkölcsi és anyagi támogatásban keU részesíteni az Országos Szabványügyi Hivatal tevékenységét. Végére hagytam iparunk műszaki színvonalának azt az oldalát, ahol a technika meg-