Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.
Ülésnapok - 1953-42
2233 Az országgyűlés 42. ülése 1957 néhány hónap telt el azóta, hogy az ellenforradalmat levertük, sőt társadalmi és gazdasági életünknek némely területén jelenléte még most is megállapítható. Ilyen körülmények között nem tartottam az időpontot alkalmasnak arra, hogy az ebben a beszámolási időszakban kifejtett bírói munka, az ellenforradalom idején végzett ítélkezés átfogó, végleges értékelését adjam. Pedig az értékelés a beszámolónak lényeges része. Az ítélkezés, igen tisztelt Országgyűlés, a társadalom rendes, nyugodt viszonyai között is fokozott idegmunkával együttjáró igen nehéz szellemi és lelki tevékenység. És milyen nehéz lehet ez a munka a társadalomnak ilyen nyugtalan rendkívüli viszonyai között. Mégis az ellenforradalom összebogozta kuszált csomókat — hogy madáchi szavakkal éljek — bíráink mind rendre széjelvágták. Annyi azonban talán már most is megállapítható, hogy bíróságaink a kezdeti ingadozások leküzdése után általában, kielégítő munkát végeztek és nagymértékben hozzájárultak jogrendünk gyors helyreállításához. De ugyanakkor az is megállapítható már, hogy hoztak — köztük a Legfelsőbb Bíróság bírái is — és sajnos még az utóbbi időkben is nem egészen megfelelő döntéseket. Hoztak olyan határozatokat, amelyek a reánknézve egyedül irányadó közvélemény, a dolgozó nép egvhangú egyeértésével nem találkoztak. (NAGY JÓZSEFNE könnyűipari miniszter: Ügy van!) Igen, de a Legfelsőbb Bíróságon is emberek dolgoznak, esendő emberek és nem tévedéstől mentes lények. A lényeges az. hogy népi demokráciánk törvényei szerint alig képzelhető el bírói hiba, amelyet ne tudnánk kijavítani. Törvényeink módot nyúitanak arra, hogy minden hibás ítéletet kijavítsunk még akkor is, ha azok iogerőre emelkedtek, és még akkor is, ha azokat a Legfelsőbb Bíróság hozta. Törvényeink iogot adnak minden állampolgárnak arra, hogy bármely bíróság bármely büntető ítéletének törvénysértésére felhívja a Legfelsőbb Bíróság elnökének, vagy a legfőbb ügyésznek figyelmét. Én pedig — és ezek zárószavaim is — arra kérem erről a helyről az országban szerte lakó dolgozótársaimat, hogy e jogukat tekintsék kötelességüknek és segítsék elő ezzel is szocialista igazságszolgáltatásunkat. (Elénk taps.) Tisztelettel kérem az Országgyűlést, hogy beszámolómat tudomásul venni szíveskedjék. (Taps.) ELNÖK: Kérdem az Országgyűlést, hogy a beszámolót tudomásul veszi-e? (Igen.) Megállapítom, hogy az országgyűlés a Legfelsőbb Bíróság elnökének beszámolóját tudomásul vette. Tisztelt Országgyűlés! Napirendünk szerint következik az interpellációk előterjesztése. Az első interpelláló Mihályfi Ernő képviselőtársunk, aki Sárospatak várossá minősítése tárgyában a kormányhoz intéz interpellációt. Mihályfi Ernő képviselőtársunkat illeti a szó. évi december 21-én, szombaton. 2234 MIHÁLYFI ERNŐ: Tisztelt Országgyűlés! Sárospataki választóim megbízásából terjesztem az Országgyűlés és a kormány elé kérésüket, hogy Sárospatak ismét város legyen. Sárospatak évszázadokon át város volt. A XIII. századtól kezdve minden történeti feljegyzésben városként szerepel, és ettől a városi rangjától csak a kiegyezés után, a XIX. század utolsó évtizedeiben fosztották meg. (Zaj.) ELNÖK: Figyelmet kérek! MIHÁLYFI ERNŐ: Szabadságharcainkban és művelődéstörténetünkben jelentős szerepet vitt Sárospatak, mint Rákóczi vára és mint több évszázados iskolaváros, amelynek kollégiumában Comenius is éveken át tanított. Sárospatak lakóinak kérése nem presztízs-szempontokon alapul, nem is csak a múlt haladó hagyományainak helyes tiszteletben tartását jelenti. Sárospataknak nemcsak a múltja, hanem a jelene is indokolja ennek a kérésnek teljesítését. Sárospatak ma is jelentős központja művelődésügyünknek, több iskola működik ott. csaknem 3000 tanulóval. Fontos gyakorlati jelentősége is van annak, hogy Sárospatak községből ismét város lehessen és így őrizhesse meg továbbra is azt a kulturális színvonalat, amelyét lakói évszázadokon át megteremtettek és felszabadulásunk után fokozni tudtak. A gyakorlati tényezők közül egyet említek csak meg. Lehet hogy furcsán hangzik, de azért ennek is van jelentősége. Aki szombaton délután végigmegy Sárospatak főutcáján, örömmel látja, hogy felsöprik, kitisztítják a Fő utcát és a szemetet az út szélén kupacokba rakják. Ezek a kupacok azután ott maradnak és egy héten át a szél és a közlekedő járművek szétszórják. A következő szombaton megint összesöprik és kupacokba rakják. A község költségvetése ugyanis nem teszi lehetővé a szemétfuvarozás megszervezését, a város költségvetése ezt lehetővé tenné. Idegenforgalmi szempontból is fontos ez a kérdés. Nagyon sok külföldi látogatja Sárospatakot, ahol Magyarország legszebb, legfontosabb műemléke, a Rákóczi vár van, benne művészeti alkotóotthon. Sok kulturális intézménye is van a városnak. Sárospatak szorgalmas és szocializmushoz hű dolgozói, az üzemek és a hegyaljai szőlők munkásai, az ottani értelmiség, köztük a pedagógusok, megérdemlik ennek a kérésnek a teljesítését. Amikor legutóbb, október 20.-án politikai naggyűlés volt Sárospatakon — több mint ötvenezren vettek részt ezen a rendkívül lelkes gyűlésen — amelynek szónokai Dobi István és Münnich Ferenc elvtársak voltak, Sárospatak azt remélte, hogy ott a szónokok már be fogják jelenteni — ez a hír volt elterjedve '—» hogy Sárospatak ismét város lesz. (Derültség.) Akkor ez nem történt meg, de remélem, most olyan választ fogok kapni a kormánytól, amely ezt az ígéretet tartalmazni fogja. Kérdezem' tehát sárospataki választóim megbízásából a kormánytól: Lehetséges-e Sárospatak dolgozói kérésének a teljesítése? Én támogatom ezt a kérést és kérem is teljesítését, mert meggyőződésem szerint ez jóváI tenne egy intézkedést, amelyet az elmúlt évtize-