Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.
Ülésnapok - 1953-30
1489 Az országgyűlés 30. ülése 1956. évi augusztus 1-én, szerdán. 1490 vaslatot a jogi bizottság által javasolt módosítással fogadja el. (Taps.) ELNÖK- A törvényjavaslat vitáját megnyitom. Juhász Imréné képviselőtársunké a szó. JUHÁSZ IMRÉNE: Tisztelt Országgyűlés! A szabálysértési bizottságokról szóló törvényjavaslatnak nagy jelentősége van a szocialista típusú igazságszolgáltatásunk rendszerében. A törvény meghozatalával az országgyűlés új és széles területet nyit meg a dolgozók előtt az általános igazgatásban való részvételre. E törvényjavaslat is bizonyíték arra, hogy népi államunk a dolgozók jogait az államigazgatási munkában való részvételhez nemcsak deklarálja, hanem biztosítja is. A szocialista demokratizmusnak megfelelően egyre nő az a terület, ahol a lakosság közvetlenül részt vehet és részt is vesz az államhatalom, az államigazgatás gyakorlásában. 104 ezer 626 választott tanácstag van az országban, akik a felszabadulás előtt nemcsak hogy nem vehettek részt az államhatalom gyakorlásában, hanem egyenesen szenvedő ' alanyai voltak az elnyomó rendszernek, soknak közülük még választójoga sem volt, mint ahogy nekem sem. Alkotmányunk 37. szakasza értelmében 15 ezer népi ülnök működik az országban a különböző bíróságok mellett, akik élvezik a választóik bizalmát, akik a különböző társadalmi rétegek között élve, különböző munkaterületükön szerzett tapasztalataikkal, élettapasztalataikkal segítik a hivatásos bírákat a szocialista igazságszolgáltatás érvényre juttatásában. Az egyszerű dolgozóknak a bíráskodásban való ilyen részvétele csak a szocialista rendszerű országokban van biztosítva. Igaz, hogy a fejlődő kapitalizmus korszakában a feltörekvő burzsoázia több országban a lakosság megnyerésére, megtévesztésére bevezette ugyan az esküdtbíráskodást, de az esküdteket a jómódúak soraiból választották, akik hü kiszolgálói voltak az uralkodó osztálynak éppen úgy, mint a hivatásos bírák. Az esküdtek csak a bűnösség megállapításába folytak be, de a büntetések kiszabásába már nem szólhattak bele. Az imperializmus korszakában a burzsoázia az esküdtbíráskodást is a legtöbb kapitalista országban félredobta. Az imperialista országok nagy részében ma a bíráskodás területén a jognélküliség, az önkény uralkodik, a jog helyét a terror foglalta el. A tőkés társadalom ellentmondásai bűnözésre kényszerítik a lakosság egy részét, de a bűnözés útjára viszi a maximális profit utáni hajsza a tőkéseket is. Mi nem áltatjuk magunkat, tisztelt Országgyűlés azzal, hogy népi demokratikus államunkban a büntetőpolitika háttérbe szorulhat, hogy nem kell fejleszteni azt, mert a lakosság nagy része tiszteletben tartja a törvényeket. Nem, mi nem tagadjuk, hogy nálunk is vannak, akik szembekerülnek a törvényekkel. A szétvert ellenséges osztályok maradványai itt élnek közöttünk, akiknek egy része még ma is népi demokratikus rendszerünk meggyengítésére törekszik; az öntudatlan, a gyenge jellemű dolgozókat törvényeink megtartása ellen izgatják. Jócskán akadnak még, akik a szocialista tulajdont fosztogatják, a munkafegyelmet lazítják, a társadalmi együttélés szabályait felrúgva garázdálkodnak, akik a társadalom rovására, embertársaik kárára akarnak törvényellenes úton egyéni haszonhoz jutni. Vannak megtévedt dolgozók, akik bűncselekmény szándéka nélkül követnek el kisebb-nagyobb szabálysértéseket. Ezek az elkövetési magatartások azonban nem a jelenlegi társadalmi rendszerünkből fakadnak, hanem a letűnt társadalom maradványaiból táplálkoznak, s ennek megfelelően fejlesztjük büntetőpolitikánkat. Míg a kapitalista államokban az elkövetett bűncselekményekkel, vétségekkel arányban nem álló magas büntetések kiszabásával akarják elrettenteni a polgárokat a bűnözéstől, a szabálya sértésektől addig nálunk a fő módszer a nevelés, a megelőzés. A dolgozók nevelését a törvények tiszteletben tartására, a társadalmi együttélés szabályainak megtartására nemcsak az igazságügyi szerveink végzik, hanem végzi a párt, a tömegszervezetek, a tanácsok és maguk az állampolgárok is. Az állampolgárok, mint népi ülnökök, mint társadalmi bírák és e törvény életbeléptetése után mint szabálysértési bizottságok tagjai, az igazságszolgáltatásból is aktívan fogják kivenni a részüket. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársak! Én a magam nevében is, de választóim nevében is örömmel üdvözlöm a szabálysértési bizottságokról szóló, beterjesztett javaslatot. Népi demokratikus rendszerünk fokozódó megszilárdítása, a dolgozók fejlődő öntudata, a nép állama iránti fokozódó hűség és odaadás lehetővé tette, hogy a kisebb jelentőségű cselekményeket ne minősítsük bűncselekményeknek. Azokra az állampolgárokra, akik csak kisebb mértékben vétenek a jogrend ellen, hatásosabb nevelőmódszert tudunk alkalmazni azzal, hogy a társadalom rosszallását vele szemben nem börtönbüntetés kiszabásában, hanem anyagi hátránnyal, illetve pénzbírság kiszabásában fejezzük ki. A kihágások szabálysértéssé való átminősítése 1955-ben büntetőpolitikánkban demokratikusabb szellemet teremtett. A kihágási eljárások légköre elég rideg volt. A kihágási bírók sok esetben olyan rideg, felelősségrevonó hangnemben tárgyaltak az elkövetővel szemben, hogy azok úgy álltak a kihágási előadók előtt, mint valami megrögzött bűnözők. Ez az eljárási módszer a szabálysértési eljárás bevezetésével sokat változott, jobban előtérbe került a nevelő célzat és javult az eljárások törvényessége is. A bírságok kiszabásánál már azért is csökkent az önkényeskedés, az aránytalanság, mert míg a szabálysértéseknél 1000 forint pénzbírság a maximum, addig a kihágásoknál 5000 forint volt, de egy időben elérte a 24 000 forintot is, s ez már magában véve alkalmat adott a félelemkeltésre. De a kihágásoknál alkalmazták a szabadságvesztést is olyan kisebb ügyekben, amelyekre most a szabálysértés 200—500 forintot ír elő. Nem volt "ritka eset, hogy ilyen ügyekben négy-, hathónapi börtönt szabtak ki. Nem volt szerencsés megoldás, hogy a kihágási eljárást