Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-24

1137 Az országgyűlés 24. ülése 1956. évi február 8-án, szerdán. 1138 günkkel" — állapítja meg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselője. E szerint Eden és pártja, a Tory párt tette a legtöbbet azért, hogy a 400 milliós India elnyerje függetlenségét. Mindenesetre kétszáz évig tartott, míg ezeket az emberies erőfeszítéseket siker koronázta, s amíg az angol gyarmatosítóknak sikerült felszabadítani India népét! Afrikában nyilvánvalóan lassabban és nehezebben megy a dolog. Hiszen csak a legutóbbi években például Kenyában 11 ezer embert kellett megölniök, hogy megismertessék a négerekkel az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság alapelveit. És az Egyesült Államok hivatalos körei is fáradságot, fegyvert és vért nem kímélve dolgoztak azon, hogv a fiOO milliós Kína kiemelkedhessek a félgyarmati függőség állapotából. Olvasva ezt az ,.isteni erkölcsről", „emberi jogról" és ,.szabad világról" szóló, deklarációnak nevezett kommunista-ellenes röpiratot, amit ott megfogalmaztak, arra gondol az ember: Igen, az elmúlt tíz év alatt is azt tették, amit várni lehetett tőlük. De miért dicsekszenek most vele? Nem csoda, hogy a burzsoá világ, amely a megváltó szót várta ettől az értekezlettől, csalódottságról és tanácstalanságról beszél. Nem csoda, ha a nyugtalankodó burzsoá sajtó és különösen az amerikai lapok tele vannak panaszokkal és jótanácsokkal. A harcias Knowland szenátor azt követeli, hogy a semleges országok viszonylatában felül kell vizsgálni az amerikai segélyprogramot, ha cáak nem csatlakoznak a Nyugat katonai tömbjeihez. — s hogy világosabb legyen, hozzáfűzi — elsősorban Indiára és Jugoszláviára gondol. Szó sem lehet róla! — feleli erre a „New York Times" Lippmann ja, a január 23-i számban. Kifejti: „Ha elfogadnánk Knowland javaslatát és a segélyt nyomással kapcsolnánk össze, éppen ezzel nyomnánk ezeket az országokat a Szovjetunió karjaiba." „Az egyetlen bölcs dolog — mondja Lippmann — ha lemondunk a katonai paktumok hangsúlyozásáról. Nem kell azt előtérbe tolni." Lippmann úr nem veszi észre, hogy ezzel a bölcsességgel oda jutott, amiről Hruscsov elvtárs beszélt a Szovjetunió Legfelső Tanácsának december-végi ülésén: „Egyes józanabb burzsoá személyiségek — mondotta Hruscsov elvtárs — most arról beszélnek, hogy fokozni kell a gazdasági segítséget, amelyben a tőkés országok az elmaradott országokat részesítik. Ez nem rossz dolog. Nyújtsanak a tőkés országok ilyen segítséget. Sokkal jobb ez annál, mintha katonai tömbökbe és szövetségekbe vonják be ezeket az országokat. Ezt a segítséget — folytatja Hruscsov elvtárs —, amelyet a tőkés országok szándékoznak nyújtani azoknak az országoknak, amelyek nemrég vívták ki függetlenségüket, feltétlenül úgy kell tekinteni, mint a Szovjetunió által ezen országoknak nyújtott segítség sajátos fajtáját." Látjuk, hogy a gyarmatosítás hívei olyan dilemába jutottak, amelyet igen nehéz egy kenetteljes antikommunista deklarációval megdldnni, Ha zsarolni próbálják a segéllyel ezeket a sokat emlegetett „elmaradott" országokat, amelyek bizonyos vonatkozásban arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem is annyira elmaradottak, akkor a Szovjetunió karjaiba taszítják őket — ahogy mondják. Ha pedig feltétel nélkül folyósítanák a segélyeket, ami egyébként olyan idegen az imperialisták szokásaitól, mint a fűevés az oroszlántól — akkor szintén a Szovjetunió karjaiba taszítják őket. Valóban nagy gond és szomorú helyzet! Es mi a legrosszabb az egészben? Erre válaszol a „U. S. News" című amerikai hetilap január 6-i száma. „Legrosszabb az egészben az — írja ez a szókimondó lap —, hogy ezt az ázsiai és középkeleti harcot nem lehet olyan drámaian beállítani, mint ahogy egy háborút lehet. Melyik amerikait fogja felizgatni egy olyan harc, amely gazdasági és politikai fegyverekkel folyik az ázsiai országok megsegítésére? Egyszerűen nem folyik elég vér ahhoz, hogy az embereket izgalomba lehessen hozni" — állapítja meg ez az egyébként nagytekintélyű újság. ..Nem folyik elég vér!" Lehet ennél valami szomorúbbat elképzelni az amerikai sajtó számára? Tisztelt Országgyűlés! A hidegháború szellemét idézi az a lényegében elutasító válasz, mely Bulganyin elvtárs levelét fogadta az Egyesült Államok elnöke részéről. Eisenhower válasza szavak helyett tetteket kíván. Ha volt valaha külpolitika, amelyet a szavak és tettek egysége, a béke védelmét szolgáló eredményes tettek sorozata jellemez, akkor a szovjet külpolitika az. A Szovjetunió és a béketábor országai nem szavakkal, hanem példamutató tettekkel küzdenek a béke megőrzéséért. A Szovjetunió és a béketábor országai csökkentik hadseregeik létszámát, csökkentik hadikiadásaikat. Az Egyesült Államok az, amely' ennek az ellenkezőjét cselekszi. Néhány évvel ezelőtt, 1953 áprilisában, Eisenhower elnök egy igen megszívlelendő beszédet tartott. „Minden elkészült ágyú — mondotta akkor —, minden vízrebocsátott hadihajó, minden kilőtt rakéta végső soron azok megrablását jelenti, akik éheznek és nincs mit enniök, fáznak és nincs ruhájuk. Ez a fegyverben álló világ nemcsak pénzt tékozol. Tékozolja munkásai verejtékét, tudósai géniuszát, lerombolja gyermekei reménységét is. Egy korszerű nehézbombázó árából — mondotta — modern iskolaépületet lehet emelni több mint 30 városban. F.ovetlen vadászrepülőgépért félmillió bushel búzát fizetünk. Egyetlen torpedórombolóért annyi új lakást építünk, amelyben több mint nyolcezer ember találhatna otthont." Valóban megszívlelendő szavak ezek! S a tettek? A tettek azt mutatják, hogy az Egyesült Államok kongresszusai ebben az évben a tavalyinál jóval magasabbra, 40 milliárd dollár fölé emelik a hadikiadásokat, ugyancsak Eisenhower elnök javaslatára. Az ilyen tettek — idézzük a szavakat — „azok megrablását jelentik, akik éheznek és nincs mit enniök, fáznak és nincs ruhájuk". Az Egyesült Államok hadiköltsége az, amely tékozolja munkásai verejtékét, tudósai géniuszát, lerombolja gyermekei reménységét.