Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.
Ülésnapok - 1953-13
533 Az országgyűlés 13. ülése 1954. évi szeptember hó 22-én, szerdán. 534 Itt szeretném felhívni a tisztelt Országgyűlés figyelmét a törvényjavaslat 4. szakaszának hetedik pontjára, amely ezeket mondja: »Az Országgyűlés, illetőleg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa kivehet egyes városokat a megyei tanács hatásköre alól és azokat a Népköztársaság Elnöki Tanácsa alá rendelheti.« Hogy történelmi összefüggésben mutassam meg ennek a pontnak nagy jelentőségét és főleg nagy lehetőségeit, emlékeztetnem kell a tisztelt Országgyűlést arra, hogy bár a magyar városok fejlődése a sajátságos magyar feudális viszonyok miatt messze elmaradt némely más ország városainak fejlődésétől, amely városokat a haladó polgárság nemcsak gazdasági, kulturális, de politikai fejlődésének nem egyszer forradalmi centrumaivá változtatott — többek között Párizsról beszélhetnék —, mégis nálunk is vannak egyes magyar városoknak dicsőséges haladó hagyományai. Amikor Apró Antal miniszterelnökhelyettes képviselőtársam tegnapi beszédében éppen ezzel a javaslattal összefüggésben haladó történelmi hagyományaink ápolására, tiszteletére hívta fel a figyelmet, eszembe jutottak ilyen dicsőséges haladó hagyományokkal rendelkező városaink, mint Debrecen, Sopron, Pécs és természetesen mindenekelőtt szeretett fővárosunk, Budapest. A haladó hagyományok, tisztelt Országgyűlés, nemcsak írók, költők, művészek, politikusok műveiben, életében gyökereznek, hanem egyes városaink történelmében, haladó hagyományaiban is. Én nagyon szeretném, ha az országgyűlés és a Népköztársaság Elnöki Tanácsa konkréten élne e javaslatban lefektetett ama jogával, hogy elsősorban az ilyen haladó hagyományokkal, nagy kulturális múlttal és jelennel, nagy gazdasági erőközpontokkal rendelkező városokat kivenne a megyei tanácsok hatásköre alól. Erre kötelez bennünket mind a hagyományok tisztelete, mind a városok kulturális, gazdasági fejlődésének, a szó legigazabb értelmében vett autonómiájának előmozdítása. Az első tanácstörvény ezen a téren sok olyan visszásságot teremtett, amelyek nem szolgálták egyes városaink gazdasági és kulturális továbbfejlődését. Ennél a témánál külön ki kell hangsúlyoznom azt a megelégedést, sőt örömet, amelyet az a módosítás váltott ki a főváros egész népébői, amelyet a jogi bizottság nevében Pongrácz Kálmán képviselőtársunk terjesztett tegnap az országgyűlés elé. Ez a módosítás egy új paragrafussal kívánja kiegészíteni a törvényjavaslatot Ez a szakasz Budapest különleges jellegét hangsúlyozza és ennek megfelelően előírja, hogy a törvény végrehajtása során szervezeti és hatásköri vonatkozásban, valamint a gazdasági terv és költségvetés megállapításakor figyelembe kell venni azokat a követelményeket, amelyek a főváros jellegéből következnek. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy röviden kifejtsem azokat az érzéseket és indokokat, amelyekkel Budapest főváros népe kéri az országgyűléstől ennek a módosító indítványnak elfogadását. Szép fővárosunk nemcsak a felszabadított és a szabad Magyarország dobogó szíve, hanem a magyar történelemnek eleven folytatása, a múltnak és jelennek soha el nem múló kapcsolata. Ha a múltra gondolunk, a magyar nép múltjára, nem figyelmeztet-e bennünket a költőnek e mondása: »Él magyar, áll Buda még« arra, hogy a magyar nép viszontagságos történelme során mindig bizalommal, szeretettel és büszkeséggel gondolt fővárosára. Ha Berzsenyi Dánielnek »A magyarokhoz« című ódájának nehéz pörölycsapásait halljuk és olvassuk e két megrendítő erejű sorát: »Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak,« nem kell-e gondolnunk azokra az újabb vérzivatarokra, amelyek a költő halála után zúdultak Budapestre az 1848—49-es szabadságharc és különösen a második világháború idején, amikor ismét csak Budapest sorsa foglalkoztatta, aggasztotta az egész ország népét s amikor e nép fővárosunk létében, virágzásában látta a maga létének, függetlenségének szimbólumát, s amikor Budapest pusztulásától féltette egész hazája pusztulását. Az a nap, amelyen a hős szovjet hadsereg felszabadította fővárosunkat, a magyar népnek első örömünnepe volt — nemcsak a főváros népének, hanem az egész népnek. A még fel nem szabadított területek lakossága tudta, hogy nemsokára megkondul számukra is a szabadság harangszava. De, tisztelt Országgyűlés, Budapest nemcsak történelmi szimbólum, Budapest nemcsak Népköztársaságunk legfőbb politikai, gazdasági, kulturális erőcentruma, hanem a munkás-paraszt szövetségnek, politikai életünk eme alapelvének bázisa is- Budapest utcáinak aszfaltjára és köveire a múlt rendszerben sokszor hullott az emberi és állampolgári jogokért harcoló hős munkásság fiainak vére. A XX. század nagy szabadságharcának szentelt kövei e budapesti utcáknak kövei. Innen indult el ütközetből-ütközetbe és végül nagy szabadságharcba, új nagy honfoglalásra a főváros munkásosztálya. Ez a szabadságharc hozta meg a földreformot, a szabadságot a magyar parasztság számára is. A főváros munkásságát azonban nemcsak a közös harcok emléke köti össze a vidék parasztságával, hanem sokszor a közös származás, az azonos vér is. Hiszen Budapest lakossága nagyrészében a falvakból jött, a falvak népével tartja a rokonságot. A közös harcoknak, a közös származásnak az alapja szimbolizálja a munkás-paraszt szövetséget. Ez nemcsak politikai szövetség, de testvéri szövetség is. A napokban ez a legimponálóbb módon kint a Mezőgazdasági Kiállításon nyilatkozott meg, amely a vidéknek és a városnak nemcsak testvéri, de örömteljes nagy találkozása volt Budapest ezen túlmenően, tisztelt Országgyűlés, a békének városa is. Elég, ha ennek bizonyítására hivatkozom arra, hogy a múlt év júniusában Budapesten rendezte a Béke Világtanács egyik legfontosabb ülésszakát, hogy Budapestről szólott a világ minden népéhez a reménység üzenete, amelyet azóta budapesti üzenetnek neveznek. Budapest a béke városa. Ezt bizonyítja az is„ hogy számtalan azoknak a
