Nemzetgyűlési napló, 1945. IV. kötet • 1946. október 22. - 1947. január 24.

Ülésnapok - 1945-69

Ill A nemzetgyűlés 69. ülése 1946. évi október hó 24-én, csütörtökön. 112 el, tehát a bírálatot nemcsak a mai helyzetre, hanem az egésa koronányziati gesztióra kell felállítanunk és elmondanunk, — akkor a következőket állapíthatjuk meg

1

. A kormány a már nélküle is meglevő és külső gazdasági koefficiensekből összetbevődő gazdasági válságot a maga rendeleted vei, a maga intézkedéseivel nem csöiklkentette, hainem alaposan kimélyítette. Ez a felhatalmazás és ez a felhatalmazási törvényjavaslat, amelynek tárgyalása pótolja a költségvetési vitát, a bizalmi kérdést veti fed, a bizalom pedig kétirányú kell hogy legyen. Nem elég, ha a tisztelt koalíciós pártok képviselői politikailag bazaltommal vannak a^ kormányzat iránt, fel kell állítani azt a kérdést is, hogy vájjon gazdasági szempontból, a faàktudás és a gazdasági hozzáértés szempontjából is megfelelő ' vonalívezeitést mutatott-e a kormányzat és éppen ilyen szempontból méltó-e , újabb bizalomra. Mert az első f elhatal nézés megadásakor még' lehetett hitelezni ezt a bizalmat,, lehetett feltételezni azt, hogy a kormány a maga diktatórikus gazdasági hatalmával a cérnák megfelelően aa államháztartást egyensúlyba hozza, a gazdasági élet rendjét stabilizálja és a közigazgatás zavart alám mené'ét is biztosítja, de most már eredményekről vagy eiiedményitelenségnŐl kell elszámoltai s amikor én az én pártom, a Magyar Szabadságpárt nevében ezt a mérleget fel óhajtom állítani, akkor már előre is megmondom beszédem konz •"rvenciáját, azt, hogy a kormány a maga gazdasági intézkedéseivel! nem szolgáltatott okot egy olyan fokú birsalomra, hogy további felhatalmazást adjunk neki a rendeleti kormányzásra. (Ternay István (msz): A politikaiakkal sem!) Még annak a törvényes kötelességének sem tett eleget a kormány, hogy a felhatalmazási törv nyben, az 1946:

VI. törvénycikkben előírt azt a kötelességét teljesítse, hogy a kiadott rendeleteket utólag a nemzetgyűlésnek múlhassa be. Ha ezt á kötelességét teljesítette volna, akkor az Összes idevonatkozó rendeleteket most az új felhatalmazás kérése előtt ki kellett volna nyomatni, a képviselők között szét kellett volna oöztaltini, (Egy hang a r)ártonkivülieknél:

e Ki van!) hogy a nemzetgyűlés tagjai megbírálhassák, milyen működést fejtett ki a kormány, bop^an élit a beléje helyezett bizalommal ós a rendeleteknek milyen eredményeik voltak. Amikor tehát most az új javasltat a kormánynak ezt a kötelességét ismét aláhúzottan hangsúlyozza, mondván, hogy nem változik ez a kötelezettsége, be kell mutatnia a rendeleteket, akkor nem tudom, milyen bizalommal lehetünk iránta, h/a eddigi kötelességének ebben az irányban nem tett eleget. Háború vesztes országokban a pénz inflációja úp-^szólván elkerülhetetlen. Nem vagyunk, elfogultak és nem vagyok elfogult, hogy a pengő értékének romlását egyszerűen a kormány bűnéül vagy rossz, intézkedései következményéül rónám fel. Szó sincs róla. Magánjak a pengőnek belső vásárlóereje a külső gazdasági tényezők hatása, alatt is nyilván leromlott volna. Az infláció be kellett, hogy következzék. Be kelleltt, hogy következzék a háiborúvesztés következtében beállott gazdasági leromlás, a in érnetek és a nyilasok részéről bekövetkezett kifosztásunk, a termelési kapacitásnak mind a mezőgazdaságiban, mind. az i^ari termelésben való csökkenése, a spekulánsok részéről az arannyal és dollárral feketén való üzérkedés és az országunk földrajzi helyzete folytán rajtunk keresztül-kasul szaladó nemzetközi esempésakereskedelemnefc is, sajnos, a kormány által meg nem akadályozott üzérkedése vévén* Ezek a tényezők és sok minden más garäasági tényező, így többek között természetesen az eJőbbiékből következő áruhiány is okozták volna a pénz természetes leromlását és az evvel járó inflációt. Eddig érthető a dolog. De nincs egyetlen rendezett állam sem, amelynek kormánya ilyen nehéz helyzetben ezt a pénzértékleromlást és ennek katasztrofális zuhanási folyamatát ne ipvekesaiék határozoittt intézkedésekikel megállítani vágy legalább csökkenteni, és ezzel a csökkentéssel egy koncepciózus gazdasági kormányzat legalább azt érhetné el, hogy a gazdasági élettét, a termelésit, a kereskedelmet és a magánháztartások élletiét legalább illative tűrhetővé, elviselhetővé tegye. (Ternay István (msz): Ügy van!) Ezzel szemben mit tett a mi kormányzatunk a pénzlerombolás idején és terén? Szabad utat ^ngedett a pénz leromlásának, sőt azzal, hogy ianuár Intői kezdve az adópengőt, amelyet st& bil értéknek mondott és amelyhez irányítandónak mondotta az árakat, napról-napra jegyezte és minden nap emelkedést konstatált, — maga egyrészről egy olyan árdrágítást és másrészről ugyanezzel kongruens pénzrombolási folyamatot vezetett be, amelyben nem az történt, amit pedig mondott: hogy az áruk, a portékák napi árából és áremelkedéséből deduktive fogják következtetni a pénz értékét, vásárlóerejének romlását és ezt fogják mindig a kirakatokba tenni a napi kommünikékben. Ezt csak így mondták, de nem így történt. Mindenki a maga bőrén, a maga zsebén, a maga kisebb vagy nagyobb háztartásának katasztrofális helyzetén konstatálhatta, hogy nem a portékák árából következett az adópengő jegyzése és árfolyama, hanem a kofák, az élelmiszerkereskedők és a többi kereskedő a már délután közzétett adópengőárfolyamhoz azonnal hozzászabták a maguk árdrágítását, mindig még meg is tetézve azt. (Ternay István (msz): Ugy van!) Úgyhogy ha azok a gazdasági tényezők, amelyeket méltányosan és objektíve felsoroltam, hozzájárultak is pénzünk értékének eséséhez, a vezető tényező az ár- és értékrombolásban maga a kormány és annak adópengőjegyzése volt. (Ugy van! a szabadságpárton.) Ha azt tette volna a kormány, amit hirdetett, hogy a kormány megbízottai figyelik ; az áraik emelkedését és ahhoz mérik az adópengőt, ez is esztelen és tehetetlen intézkedés lett volna. Mert elvégre egy ilyen nehéz katasztrofális gazdasági helyzetben — ón is a szabadkereskedelem hive vagyok, de igenis, meg kell ezt mondanom — a kormánynak kell az árnivellálást a kezében tartania. Ahogyan most tudja csinálni a kormány, akkor is neki kellett volna megszabnia főleg a közszükségleti cikkek, az élelmiszereik árát; éppen úgy, mint a közszolgáltatások, a villamos, a dohány, a bélyeg fix árait is, de úgy, hogy azokat aztán drákói szigorral be is tartsák. De, hogy a kofától és a kereskedőtől függjön az, hogy a kormány milyen értékűnek tartja a maga pénzét, milyen vásárlóerőt tulajdonít annak, továbbá az, hogy annak esését minden nap hivatalosan konstatálja, szabad utat engedve a további árés értékrombolásnak, esztelen és tehetetlen magatartás volt, ha ugyan az volt; mert kelőbb rá fogok térni, hogy vájjon tudatlan cselekedet volt-e vagy pedig tudatos, mólyen és végig átgondolt koncepcióból fakadt-e. De ha így is volt ez a pengővel, az úgyne-