Képviselőházi napló, 1939. XIX. kötet • 1943. december 10. - 1944. november 9.
Ülésnapok - 1939-355
Az országgyűlés képviselőházának 355. nek, ha mi mean szűnünk meg ebben a kérdésben minden egye® alkalommal figyelmeztető és óvó szavunkkal élni, legkivált addig, ameddig: ebben a kérdésben nem fogjuk! azt tapasztalni, hogy a kormányzat félreérthetelenül és nevén nevezve látja ezt a veszedelmet ugyanúgy, ahogyan ma igenis az egész magyarság túlnyomó többsége már látja. T. Ház! Mai interpellációmban nem óhajtok a múltkor felhozott esetnek! további részleteivel] foglailkio'aini 1 . Vaunak ott, olyan vonatkozások is, amelyek nem is tartoznak a t Ház elé, meggyőződtem azonban arról, hogy a miniszter úr jól van informálva és — amint már élőbb is mondottam — a miniszter úrnak meg is van az elhatározása arra. hogy ezeket a törekvéseket felszám ólja. Mai interpeliációrnbain azonlban pár szót szeretnék szólni ennék a baloldali szervezkedésnek egy másik síkjáról, — mondjuk — a szellemi frontjáról, egyszóval a) budapesti színhá zpoíitikai prograimim kérdéséről és a színházprogramm kérdéséről. Közhely már az, hogy a legmagasabb nemzetnievelő eszköz a színház. Ezzel szemben töméntelen vita van arról, hogy a színtház ezt a nevelést hogyan' csinálja!» túlságosan láthatóan, túlságosan demonstrative, túlságosan észrevehetőeme, vagy pedig a propaganda legfinomabb eszközeivel. Ebbe a vitába nem óhajtok urast belemenni, de azt hiszem, bizonyos az, hogy a színház !— akarva, nem akarva — nevel. Ha tehát nem is akar a színház hirdetni semmit ai sizimpaidrol, mégis óhatatranul és múlhatatlanul, befolyásol a maga eszközeivel, amelyek magasabbrendűek és hatékonyabbak a legmodernebb befolyásoló eszközöknél.' metrt hiszen a színjátszás^ maga: a szerepét átélő-színész szuggesztív erejével, nem vitás, hogy mindennél meggyőzőbb eszköz. Nem)' mi, hanem a velünk szembenálló túlsó oldalról hangsúlyozták és legutóbbi interpellációmkor felöilvaistam egyik' fiatail arisztokratánialk nyilatkozatát, aki egyik magánszínházunk mögött áll pénzével és aki nyiltan megmondotta, hogy ai színház pedig sJzószék legyen, annak világnézete legyen és az hirda~.se ezt a világnézetet, amelyet meg kell vallani, hogy ő, a színház elnöke, a maga szempont játból igen magasrendűen és igen- oko'san műveli is, ami ellen mi viszont nem szűnünk itt is é« kint az életben) és a sajtó frontján is^harcolni. Nem én monidom tehát, hogy a színháznak világnézete van vagy legyen, nem ém követelem meg a színháztól r ezt, ők követelik ezt meg, ők mondják ezt és ők csíniáijálc ezt; akkor pedig nekem, aki kötelességemnek érzem' a magyar közéletinek közvéleményét, befolyások jelenségeit figyelemmel kísérni, kötelességem megnézni: nos hát a háború ötödik esztendejében. amikor mindnyájunk legelső számú kötelessége, túl minden pártpolitikai szemponton, valóban az. hogy a magyar ellenállás szellemi gerincét keményen megtartsuk, vajjon # mit hirdet tehát egy budapesti színház, amint mondottam, a világháborúnak: ebben a döntésre érő időszakában 1 ? (HaMjiik! HaUjuk!) Az egyik legnagyobb magánszínházunk, magánszínházi váll&lkozásunik két' színházzal rendelkezik. Az egyikben adják a nagy ír szarkasztikus egyiki darabját. Semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy Bernard Shn^ T darabját bemutassák. Semmi^ kifogasnink' az ellen nincs, hogy ezt a persziflázsát az angol társadalomnak, amelyet ez a zseniális író mesterien ülése 1943. december 15-én, szerdán. 111 odavetit a közönség elé, megnézizék. Méltóztassék azonban egy kissé megfigyelni ennekr a darabnak a történetét. Ez a magániszíniházi vállalkozás elindította ezt a darabot kisebbik színiházában, ahol sorozatosan menlt, ma már bevitte a nagyobbikba és ebből a darabból munkáselőadást is csinált. Mi történt ott? Természetesen az történt, hogy mindazt, amit az író magasabbrenidű szempomitiból persziflázsként mond egy romlott társadalomról, ott a szociáldemokrata szemmel figyelő munkásság egy része mindegyre tüntető tapsokikai szakítja félbe. T. Ház! Nei méltóztassék azt mondani, hogy mi mindénlbèn a veszélyt keressük és minden kakálni csomót keresünk, de enge'djék meg nekem, hogy feltegyem ezt a kérdést: nem gondolja-e .aiz a' színház, hogy ideje volna már talán' egyébbel is foglalkoztatni a maga különben ragyogó színészgárdáiját, mint — bocsánatot kérek — a Warrenné mesterségével, amikot másik színházában a magyar írók doyenjének egy ^szerencsétlen tétmájú 'darabját adják. Nem óhajtok ezzel a^ kérdéssel hosszasabban foglalkozni. A magyar ifjúság megmoizdult ebben a kérdésben. Mi ai baj? Az a baj, hogy — valljuk be őszintén — a tiszteletreméltó jdős Herczeg Ferenc nem ismeri a mai dolgozó.^ küszködő magyar orvostanhallgató . lelkét (XImi vom! b s'zéKsőbaloldalon.) és a mai dolgozó küszködő, atz új világért, a> jobb Magyarországért nagy áldozatokat vállaló fiatalság lelkét és megszületik ez a szerencsétlen darab. De menjünk tovább. Bajor Gizi, taláni a v il ágnak eeryik legnagyobb színészinője, ragyogó pizínészi teljesítményt adott a- "Kaméliás hölgyben. Méltóztassék nekem egyetlen kérdést megenge'dni: nem sok egy kicsit az ütődött nőkből a magyar színpadokon a háború ötödik esztendejében, (vitéz Jaross Atticlor: Egyszerre! ~— Pa T 3ó Imre: Elég a bukott nőkből! — Zaj a szélsőbaltól dalon.) nem sok, hogy a Warrenné mesterségét, a Fecske és denevér-t és a Kaméliás hölgvet kapjuk sorozatos előadásokiban? (Pintér Béla: TJtcai nőket!) Ezek mellett a kérdések mellett nem mehetünk el szó nélkül mert azt már szükségtelennek is tartom külön ham gsiíty ózni, hogy a Madách Színház jónak látta egy »Homiokpad« című darabot elővenni, ahol szintén egy nem különb női személy a cselekmény sarkpontja. (Palló Imre: Szégyene a magyar színpadnak!) Nem vagyunk mi puritán erkölcscsőszök, ezt is megmondomi teljes nyíltsággal; azt is valljuk;, hogy a színház igenis szórakoztasson' is, vigyem ól minket néha ebből a kegS'etlen mából- De Önök is hirdetik, t. túloldal, mi is hirdetjük reggel tői-est ig, hogy milyen kegyetlenül nehéz az a próba, amely előtt állunk, milyen feladatok várhatnak reánk, amelyeket ki kell bírnunk, mert ettől függ megállásuník talán évszázadokra (Űciy* van! a szesőbaloklal'on.) és ' akkor itt van ez a rendkívül magas budapesti színházi kultúránk, (Palló Imre: Mételyezi a magyar jövő nemzedékét!) amelyre büszkék lehetünk ' és kétségbeesetten, szomorúan kell azt látnunk, hogy ennek a budapesti színháziak — tudatosan nem mondom azt, hogy magyar színháznak, hanem ennek aj budapesti színháznak — (Helyeslés a szélsőbailoldalon.) a mondanivalója kevés kivétellel elbből áll. Nyíltam megmondom, hogy a mi színhá-
