Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-295

Az országgyűlés képviselőházának 295. ülése 1942 október 16-án, pénteken. 51 rás van. Ha főszolgabírót akarnak választani az én kerületemben, Deveeserben, ki választja meg"? A közgyűlés! Ezen a közgyűlésen a legjobb esetben egyötödrészben van képviselve a deyecseri járás, amely az óhaját akarja kifejezni, nem érvényesül tehát a helyi kívánság, hanem érvényesül a közgyűlés akarata, amely — nagyon jól tudjuk — sokszor egészen más szempontokból vezéreltetik, mint annak a járásnak a legszükségesebb helyi érdekeitől. Nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen választás, amilyen' egy nevezetesebb tisztviselőnek a választása, de sokszor a kisebb tisztviselők választása is, a viszálykodások egész seregét idézi fel, amelyek nem évekre, hanem sokszor egy életre elrontják,a vármegyének, a tisztviselőknek, barátoknak és családoknak a jóviszonyát. Amikor úgy féltjük a ma_gyar egységet, amikor oly nehezen lehet itt két magyar embert találni, aki egy véleményen legyen, a választási rendszert fenntartani, nézetem szerint, ebből a szempontból is nagyon káros. Nézzük magának a tisztviselőnek a sorsát. A tisztviselő a választás előtt kénytelen — ez azután szinte törvényszerű jogszokássá, vagy mondjuk társadalmi szokássá vált — látogatásokat tenni, mert (ha nem teszi, mindenki megsértődik, akinél a tisztviselő nem tesz látogatást. Egymástól száz kilométerre is lakó pár száz választót autón felkeresni roppant sok időt és költséget igénybevevő, fáradságos feladat. Ezen az említett ankéten elmondotta az egyik szolgabíró, hogy amikor őt megválasztották, annyiba került a választás, hogy esztendőkön keresztül kénytelen volt nagy adóssággal küszködni, nem beszélve arról, hogy a választó bizottsági tagok 80%-a olyan válaszokat adott, hogy ha nem nézte volna a családját és azt, hogy neki most már mégis szolgabírónak kell lennie, akkor neki azt a 80%-ot provokálnia kellett volna. Szabad ilyen megaláztatásnak kitenni a tisztviselőt? Bocsánatot kérek, ennél sokkal egyenesebb, sokkal jobb és helyesebb kinevezni azt a tisztviselőt. Van még egy másik jellemzői eset, ha meg méltóztatnak engedni, szintén felemlítem. Az a tisztviselő, akit megválasztottak és mondjuk kihágási bíráskodást végez, akinek az előmenetele a legközelebbi szavazáson a bizottsági tagoktól függ, nagyon gerinces ember legyen, nagyon merész ember legyen, hogy egy bizottsági tagot meg merjen bírságolni, például a cselédlakásoknak olyan gyakran' előforduló elégtelensége és alkalmatlansága miatt és ha még meg is bírságolja, legyen ember a talpán, aki azt a bírságot behajtja, mert akkor az a bizottsági tag nemcsak hogy nem szavaz rá, hanem olyan káros kijelentéseket tesz arról a tisztviselőről^ hogy egészen rossz hírét költi. T. Képviselőház! Mindezekre való tekintettel is, amiket példaszerűen soroltam fel, az a meggyőződésem» hogy a választási rendszernél sokkal egyenesebb, megfelelőbb és tökéletesebb a kinevezési rendszer. Természetesen a kinevezési rendszernél is lehetnek aggodalmak, belátom, hiszen a kinevezési rendszernek is megvannak a maga hátrányai. Itt van például — felemlítem ezt is, éppen ezen az ankéten sokat foglalkoztak vele — a protekció kérdése. Akik engem ismernek, nagyon jól tudják, ihbgy nekem a hízelkedés igazán nem kenyerem, de meg kell őszintén mondanom, örömmel tapasztaltam, — és ezért hálás is vagyok — hogy a belügyminiszter úr a maga ügykörében és hatáskörében a protekciót a lehető legnagyobb és legszélsőbb mértékig kiirtani igyekszik. Ez olyan férfias és követendő példa, hogy nagyon szeretném, ha más hatóságok is követnék. Ha szükséges, hozzunk egy házhatározatot, amelyben kimondjuk, hogy mindazok a pályázatok és kérvények, amelyek ajánlásban részesülnek, félreteendők. Irtsuk ki más vonalon is a protekciót. (Közi Horváth József: És magunk ne protezsáljunk!) És magunk ne protezsáljunk, természetesen ezen is miilik a dolo,g. (Mester Miklós: A jót protezsálni lehet!) Nem használunk a jók protezsálásával annyit, mint azok protezsálásával, akiknek kevés képességét, rátermettségük hiányát az ajánlással kell pótolni. Én bízom abban, hogy — amint a belügyminiszter úr a maga hatáskörében eddig is. kiirtotta a protekciót — a jövőben sem érvényesül az és ezért nem félek a kinevezési rendszer e részbeni káros hatásától. Legyen szabad még egy-két szempontra felhívnom a figyelmet. Itt van a^képesítés kérdése. Méltóztassanak megengedni — most van alkalom, erről beszélni, — hogy egy-két észrevételt tegyek az egyetemi oktatás kérdésének arról a szektoráról, atoiely a közigazgatási szakembereket neveli. (Halljuk! Halljuk!) Az egyetemi hallgató, akár látogatja az előadásokat, akár nem — inkább nem látogatja — rá van szorulva a tankönyvekre. A közigazgatástudományról lehetne írni egy ötven oldalas könyvet, amely tökéletesein elég lenne, talán még sok is lenne annak a hallgatónak. Ehelyett vannak könyvek — ne méltóztassanak rossz néven venni, ez nem most élő személyekre vonatkozik — vannak száz és Száz,, három és négyszáz oldalas könyvek, amelyek a közigazgatás gyakorlati tudásán kívül foglalkoznak mindennel, jogbölcsészettel és^ a^ közigazgatáshoz igazán csak nagyon kevéssé tartozó olyan kérdésekkel, hogy az a szegény egyetemi hallgató, az a jelölt a végén már ki sem ismeri magát. Ezek mellett még arra is kell hivatkoznolm,, hogy az egyetemen ugyanabban a szakban rendszerint két professzor van. Ennek a két professzornak az álláspontja — amikor én (Donath György: Még meg is kritizálják egymást!) egyetemi hallgató voltam, tökéletesen eltért egymástól. Előfordult az az eset, — ne méltóztassanak rossz néven venni, hogy elmondom — megtörtént, én magam tanuja voltam, hogy az egyik professzor azt kérdezte diákjától mi történik akkor, amikor a kéményseprő felmászik a ház tetejére. A kis kompendiumban az volt rá a felelet, hogy szekunder közigazgatási funkciót végez. Az egyetemi hallgató ezt is felelte, mire a professzor gúnyosan ezt imondotta: Igen kérem, a másik teremben, ahol azonban közigazgatási jog helyett kőzegtant adnak elő. (Derültség.) Bocsánatot kérek, ilyen ellentétek mellett nem lehet csodálkozni azon, (Donath György: Ez destrukció!) hogy azokkal a fiatalemberekkel, akik az egyetemről egy vagy két doktorátussal kijönnek, közigazgatni igazán nem lehet. Ez azonban nem jelent semmi különöset a közigazgatási jogi és a többi jogi oktatásra, mert nagyon jól tudjuk, hogy az egyetem egyik szakon sem ad olyan szakképzettséget, hogy azzal rögtön el lehetne indulni az életben. Az orvost is csak a praxis teszi orvossá. Amikor a mérnök elvégzi az egyetemet — vallják meg a mérnökötk — bámulja ai művezető gyakorlati tudását, aki tizeniöt-húsz esztenldSeig a gyárban dolgozott és pár esztendő eltelik, amíg