Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-307

4Si Az országgyűlés képviselőházának 307, T. Ház! Ha azokat, akiknek tisztességes, rendes lakásuk van, csak egy éjszakára dugnák be azokba az otthonokba, ahol az emberek szardiniák módjára vannak összedugva, akkor meg vagyok róla győződve, nem 'telne el egy költségvetési esztendő és meg tudnák oldani ezeket a kérdéseket.^ Ezek a kérdések ugyanis nem háborús kérdések. Ha nemzeti küzdelmünknek nem is a legelső kérdései, mégis sorban az elsők közé tartoznak és szorosan ott sorakoznak a haditermelés, a társadalmi béke, a nemzet erősödése és minden úgynevezett! öszszefogó és szükséges főkérdés mellett. 'örömmel állapítom meg, hogy 1939 óta, mióta; ez a Ház összeült, mindezek a kérdések, hogy úgy mondjam, udvarképesek, sőt tovább megyek, népszerűek lettek. A mostani költségvetési tárgyaláson is azt látjuk, hogy a munkáskérdés, a családkérdés, a szociális kérdés, a termelés kérdése, sőt még maga az ipar kérdése is előtérbe kerüli (Kóródy Tibor: Szónokoltak! — Rapcsányi László: Szóba került!) Ezt örömmel kell megállapítanom azért, mert hiszen_ egyik szónok a másik után tulajdonképpen ismétlésekbe bocsátkozik. Minthogy azonban sok olyan kérdés vam, amelyeknek megvalósulásához — úgy látszik — sok ismétlés kell, magam is egynéhány ilyen ismétlésbe fogok bocsátkozni. (Halljuk! Halljuk!) Előbb azonban válaszolnom kell még Lill . képviselőtársamnak, aki párhuzamot vont a munkás családi bérek és a tisztviselői családi pótlékok, mondjuk, sorolása közt. Azt említette, hogy ha a tisztviselők most megkapták a családi pótlékok emelését, miért nem kapják meg a munkások is? Később kifejtem véleményemet a munkás családi bérpótlékot illetően, — mert annak sürgetésével egyetértek — de a tárgyilagosság kedvéért meg' kell említenem, hogy a köztisztviselői kar — méltóztassanak visszaemlékezni — eddig mindig utolsó volt a fizetésrendesésben. Amikor ia fizetést kellett rendezni, vagy a családipótlék megállapításáról volt szó, háromszor előzték meg az általános magán- és ipari alkalmazottak a köztisztviselőket. Ezúttal egyszer azt csinálta a pénzügyminiszter úr, hogy — felfogásom szerint helyesen — előrevette a tisztviselői családi pótlékolást. Azért mondom, hogy helyesen, mert így lehet példára hivatkozni és igényeket bejelenteni! Lill képviselőtársam kifogásolta ... (Nagy László: Nem a köztisztviselők pótlékát kifogásolta! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Szabó Gyula: T. Ház! A zsidókérdésről is szó volt. Legyen szabad a miniszter úrnak távollétében azt ajánlanom, hogy igenis a zsidókat a munkaszázadokban jobban kellene felhasználni. Legyen szabad itt felvetnem a következő gondolatot. Gyakran, nagyon kevés értékű és drága eltartási pénzhe kerülő munkaórákat és napokat lehetne megtakarítani azzal, ha különösen a hadiiparban a zárt egységben, az ezidőszerint erőszakoltan beállított és szükségből betanított munkások pótlására beállítanának arra alkalmas és kiválogatott zsidót tömegével és ott tartanák őket addig, amíg termelőmunkájukkal nemcsak megkeresik az eltartás díját, hanem azt felül is haladják. Különbséget kell tehát tenni a zsidó imunkatáborok közt. (Rátz Kálmán: Ezt csuklógyakor lattal nem lehet megoldani!) Aki nem megfelelő, ütése 1Ô4È novemher 17-én, keddeii. azt ki kell nyomni követ törni. Méltóztassanak elhinni, meg vagyok róla győződve, hogy igenis a zsidó a maga adottságaival ebben a betanított munkamenetben nemcsak meg fogja tudni keresni a megfelelő rászerítás mellett a pénzét, hanem még azon felüli szolgálatot is teljesít, és ha elérkezik annak ideje, hogy kivándorlásra kényszerítik őket, akkor ezáltal még szociálisan is gondoskodtunk róluk. Ugyanis, mint betanított munkások, kinn a világban majd könnyebben helyezkedhetnek el. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Amilyen a munkateljesítmény, olyan legyen az ellátás is!) Elnézést kérek, de nem válaszolok a közbeszólásokra. Eövid a beszédidőm, sietnem kell. Augusztus 20-án, Szent István hetében országgá kiáltották ezt a mondatot: »Egység, Fegyelem, Munka, Győzelem!« Ez a mondás sehol olyan kitűnően nem alkalmazható, mint ennél a tárcánál. Ezzel vezetem be tulajdonképpen felszólalásomat és megállapítom, hogy a pénzügyi politika berkeibe vezetne az, ha én most el kezdeném vizsgálgatni a költségvetési számadatokat. Végső fokon ugyanis eljutnék annak bírálatához-, hogy milyen a pénzügyi gazdálkodásunk. Éppen azért nem nyúlok ehhez a kérdéshez, — hiszen az iparügyi tárcáról van most szó — hanem olyan gondolatokat vetek fel, amelyek az iparfejlesztés szempontjából már most megvalósíthatók, annak ellenére, hogy háború van, sőt megvalósításuk éppen azért szükséges, mert háború van. Elsősorban az iparfejlesztési törvényre gondolok itt. Nem tudom egészen megérteni, hogy miért kell a régi törvényt meghosszabbításokkal életben tartani és miért nem hoznak újat. Illetőleg nem tudom megérteni azt, hogy miért nem találnak benne olyan részleteket, amelyeket ki lehetne szakítani. Azt hiszem, sokan tudják a t. Házban, de ha nem tudnák, elmondom, hogy a kultuszminiszter úr személyében megvan a kedv, a hozzájárulás és szándék ahhoz, hogy aiz eddigi kultúrpolitikával szemben, átengedje azokat a szakképzési feladatokat, amelyek szorosan véve nem tartoznak hozzá. így a szakképzést — ezt igenis vele folytatott előzetes beszélgetések alapján állítom — hajlandó tárcájából kibocsátani és azoknak kezébe adni, ahová való. Tehát az orvosképzést oda, akinek a keze alá az általános egészségügy tartozik. Az ipari szakképzést az iparügyi miniszter úrhoz és így tovább. Kérve-kérem tehát a miniszter urat, hogy legyen kegyes ezt a lehetőséget most kiaknázni éspedig a háború ellenére, minél előbb, amíg nem késő. A kultuszminiszter úrral ebben a tekintetben keressen megállapodást a szakképzés és nevelés kérdésének megosztásában, hogy ennek hatását még a háborús időben is érezzük! Méltóztassék az ipari szakoktatás, a tanoncképzés kérdését, a Műegyetemet, azután a most Nagyváradon felállítandó kétéves almérmöki iskolát (Helyeslés a baloldalon.) stb. minél előbb átvenni az iparügyi minisztériumi hatáskörébe. Meggyőződésem, hogy ugyanazzal a pénzzel és áldozattal, de a kellő szakértelem hozzájárulásával ugyanazok az intézetek lényegesen több szakeredményt tudnának elérni, mint eddig. (Szabó János: Ügy van!) Ezt kell magállapítanom, mert hiszen az ipari szakoktatás felügyeletének költségére | 19.500 pengő van beállítva, ami a tavalyi i 18.000-rel szemben másfélezer pengő emelkedést