Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.
Ülésnapok - 1939-281
474 Az országgyűlés képviselőházának részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen, — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Nyilas Ferenc jegyző: Phikovich József! Elnök: Piukovich képviselő urat illeti a szó. Piukovich József: T. Ház! (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldaion.) 1941 augusztus 2-án egy hír járta be az egész országot arról, hogy a kormány elhatározta, hogy milliárdos keretben mezőgazdaságfejlesztési törvényjavaslatot bocsát a Ház birálata alá. Őszintén meg kell mondanom, bennem olyan mély érzéseket keltett ez a hír, hogy a lelkesedést, az örömet, teljesen függetlenül politikai állásfoglalásomtól, nem tudtam titkolni. Érthető is ez, mert nehéz volna szabadulnom azoktól az emlékektől és tényektől, amelyek engem mint megyei tisztviselőt már 1926-ban arra az elhatározásra birtak, hogy mint vidéki szolgabíró, a magyar mezőgazdaság fejlesztésére vonatkozólag egy törvényjavaslatot készítsek. Annakidején a földmívelésügyi minisztérium részéről is a legnagyobb elismerésben részesült ez az én szerény kis javaslatom. Érthető tehát, hogy 1941 augusztus 2-ától szinte lázas izgalommal vártam azt a pillanatot, amikor végre kezembe kerül a mezőgazdaságfejlesztésre vonatkozó törvényjavaslat. Magát a törvényjavaslatot 1941 december 11-én keltezték, s meg kell őszintén mondanom, hogy amikor többször egymásután átfutottam, jólesett kiérezni, kicsendülni belőle azt a szellemiséget, amely a közösségi gondolatot állítja előtérbe. Valahogy úgy éreztem, hogy aki ezt a javaslatot készítette, tollát állandóan belemártotta a közösségi gondolat tintatartójába. (Ügy van! jobbfelől.) Amikor azonban többször egymásután áttanulmányoztam nemcsak a rendelkező részt, hanem magát az inidokolást is, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy ez a kéz, ez a szorgalmas és előrelátó kéz néha bizony a régi liberális szellemi világ tintatartójába is belemártotta a tollát. így értem csak meg, hogy ebben a törvényjavaslatban a, szellemet illetőleg nincs meg az az összhang, amelyet valamennyien annyira várnánk olyan kérdésben, amely — szerény megítélésem szerint — semmiképpen nem nevezhető politikai kérdésnek. (Rapesányi László: Ügy van!) Az ország sorskérdése ez, és éppen ezért méltóztassanak megengedni, hogy ezt a problémát ne a politika szemszögéből bíráljam el, hanem azokból a szempontokból, amelyek alkalmasak arra, hogy a magyar mezőgazdaság színvonalát végre tényleg fel tudjuk emelni. Elsősorban az a kérdés vetődik fel, hogy vájjon azzal az egyszerű elhatározással, hogy a mezőgazdaságot fejlesztjük, meg van-e oldva a kérdés? Szerény megítélésem szerint még egy kérdést kell tisztáznunk, mielőtt a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéséhez hozzászólunk, ez pedig az, amire igen helyesen mutatott vk Gosztonyi Sándor barátom és képviselőtársam és amit — sajnos — nélkülöznöm kellett a felszólalók legnagyobb részétől, nevezetesen, hogy vájjon a mezőgazdaság mai struktúrájában érett-e a fejlesztésre, nincsenek-e talán olyan aggályok, olyan akadályok, amelyeket előbb le kell küzdenünk, hogy a 281. ülése 194.2 július 10-én, pénteken, mezőgazdaság fejlesztését zavartalanul folytathassuk? En itt a mezőgazdaság átszervezésére gondolok. Nem szeretném komplikálni a kérdést. Egészen egyszerű képet állítok ide és ez az épület, amely csak akkor lehet erős, ha a fundamentuma is erős. Ebből a kiindulásból származik a takarmánymérlegre vonatkozó elgondolásom és azok a • szerény kísérletek, amelyekkel igyekeztem annak idején ezt a kérdést a legnagyobb részletességgel kimunkálni. Ha végignézünk mai életünkön, látjuk a kormánynak, a csúcsminiszternek, a gazdasági minisztereknek — mondhatnám — azt a vergődését, amelyben benne élnek, s amelyből sehogysem tudnak kiszabadulni. Én végeredményben az egészet arra vezetem vissza, hogy mi a fundamentális, a primer életszükségletekkel legszorosabban összefüggő nagy kérdéskomplexusról, a takarmánymérleg egyensúlyáról soha, de soha összefüggően még nem tárgyaltunk, erre vonatkozólag komoly terveket még nem kaptunk. Felesleges külföldi példákra hivatkoznom, amelyek azt igazolják, hogy például az első világháborút azért vesztettük el, mert a középhatalmaknál teljesen felborult a takarmánymérleg egyensúlya. Ezek a példák nem kellenek nekünk. Gondoljon csak minden gazda a saját üzemére, de godoljon minden családfő a saját háztartására és akkor rájön arra, micsoda döntő szerepe van egyrészt az erőkifejtés, másrészt pedig egyéb fontos és nélkülözhetetlen feladatok megoldása szempontjából annak, hogy takarmánymérlegünk egyensúlyban legyen. Érdekes, talán szomorúan érdekes az az idő, amikor 1934-ben a földmívelésügyi minisztérium szolgálatába léptem. Ottani kartársaimmal megismerkedvén, felvetettem azt a kérdést, vájjon hol kapom meg a takarmánymérlegre vonatkozó adatokat. Az állattenyésztési ügyosztályhoz jutottam el természetesen legközelebb és ott az a felvilágosítást kaptam 1934-ben, hogy a hazai takarmány mérlegre vonatkozólag a minisztériumban nem állnak rendelkezésre adatok. Ezzel a válasszal természetesen nem elégedtem meg, kezdtem kutatni és annak idején 1933-ra vonatkozólag összeállítottam az ország takarmánymérlegét. Annak ellenére, hogy 50 "évre visszamenőleg a legkedvezőbb termelési viszonyok között voltunk és a terméseredmények 50 évre visszamenően megfeleltek a nagy átlagnak, arra a megállapításra kellett jutnom, hogy fehérjeellátásunkban 200.000 métermázsa deficit volt, ha pedig a takarmánymérleget keményítőértékben fejezem ki, akkor ebben kereken 2 millió mázsa deficitünk volt. Ebből azt látjuk, hogy nálunk nagyobb hiány jelentkezik a keményítőértékben, viszont fehérjeellátásunknál a hiány aránylag kisebb. Ha azonban a takarmánymérleget más szempontból, nevezetesen a \ fenntartó és termelő takarmány szempontjából vizsgálom, amely ugyancsak döntő szerepet játszik, hiszen beszéltünk zsírmizériákról, húsniizériákról, az állattenyésztés nehézségeiről, akkor igen érdekes és figyelemreméltó megállapításra jutunk. Ha figyelembe vesszük az 1933-ban feletetett árpát, kukoricát, korpát, búzát és rozsot, azt látjuk, h!ogy termelőtakarmánymérlegünkben a rendelkezésié álló készlet többi mint 25 millió métermázsa volt, és ugyanakkor tejtermelésre és hizlalásra alig 12 millió métermázsát fordítottunk. Mi következik ebből? Az, hogy nálunk Magyarorszá-
