Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-273

206 Az országgyűlés képviselőházának 27 Elég csak a Kárpátalját visszaszerző honvédujoncoik esetére hivatkoznom, vagy pedig a beremendi — Baranya vm. — leventékre, akik fapuskával szereztek maguknak a Délvidéken valódi puskát és azután valóságos puskával tartották maguk az elfoglalt támaszpontot. Se szeri, se száma ezeknek az előfordult szebbnél szebb leventepéldáknak. Nem szabad tehát a leventeintézménybe semmi olyan természetű kiképzési változtatást hozni, amely nem az állandóság és nevelési célszerűség elveit szolgálja. A végrehajtás terén kell megtalálni természetesen a szükséges könnyítés útját. Mélyen t. Ház! Adnak szükséges és rendikívüli leventeszüneteket is! Például amikor az országban általában árvíz támadt, felkészülésképpen még a budapesti leventéket is árvíz-szabadságban részesítették! Nem panaszkodhatunk tehát, hogy ha valami nagyon nagy szükség adódik, akkor illetékesek nem teszik meg a megfelelő intézkedést! Mélyen t. Ház! Legyen szabad ezek után a javaslat katonai jellegű kérdéseihez hozzászólnom. Nagy örömmel köszöntöm azt, hogy a csendőrtisztképzés ma már a Ludovika Akadémián történik. Magam is ott voltam a legutóbbi avatáson és bevallom őszintén, külön büszkeséggel töltött el, hogy a vezérkari főnök úr végigmenve az avatott hadnagyok során és velük beszélgetve, a felállításnál szükségkép utolsó sorba került csendőröket egyenként, külön-külön megszólításával tüntette ki, ezzel hangsúlyozni akarván azt. hogy a csenldőrtisztképzés a katonatisztképzéssel mennyire együtt halad! Ne vétessék túlzásnak, ha azt mondom, bogy a jövőbeli fejlődés iránya érzésem szerint az lehet, hogy ne csak a csendőrtestület, hanem idővel a rendőr testület is valami hasonló elbírálásban részesüljön. Legalább a rendőrfelűgyelői kar tagjai, akik a mi kitűnő rendőrségünk legénységét képezik, vezetik és nevelik, idővel hasonló kiképzésben részesüljenek. Nem kívánok mindent az »államiság« mindenható kÖDenye alá venni, de ha valami jó, — és ez jó — akkor magától értetődően az az érzésem. hogy javaslat formájában is beszélnünk kell az ügyről. Örömmel köszöntöm a novellának azt a részét, amely a hároméves szolgálat kérdését részletezi. Nem vitás, hogy a három katonaesztendő sok. Különösen a mai rohanó világ; biin sok, amikor három esztendő alatt annyi történik, mint a régi jó »aranybékebeli« időkben 30 esztendő alatt történt. Tudnunk kell azonban azt is, éppen az élet széttagolódása hozza magával azt a szükséget, hogy ez « három katon,aév ismét kell. Különösen kell ott, ahol korszerű és különleges szakképzésről van szó. A szakképzés biztosítja ugyanis, hogy a honvéd necsak fegyverét tudja használni, hanem ismerje fegyverének, gépezetének szerkezetét is. Nagyon jól tudjuk, különösen a gazdáknál, hogy mé,g eleven állattal is, am elv pedig idomítható, előfordulhat olyan baj, amin csak szakértő tud segíteni. Ha felültetnek a bakra egy kocsist, aki nem tudja, mire érzékeny és mire nem érzékeny a ló, akkor nem fog tudni boldogulni a lóval, csak a hozzáértő, mert az látni fogja, hogy olyan helyre bujt egy légy, amely zavarja a lovat, ahonnan a ló' sem a fejéveL sem a lábával, sem a farkával nem tudja elkergetni, úgyhogy az a ló talán meg is vadul. A szakértő azonban azonnal látja, hogy hol van a baj és megelőzi a nagyobb bajt. Méltóztassék elképzelni, hogy micsoda hibaforrásokat, hibagócokat jelent egy lóval , ülése 194-2 június 26-án, pénteken. szemben a mai gépszerkezet; akár harckocsira, akár ágyúra, akár egyebekre gondolunk! A katonai szolgálat három esztendeje tehát indokolt. Mégis vannak bizonyos szemponttok, amelyeket szeretnék a mélyen t. honvédelmi miniszter úr figyelmébe ajánlani. Ismétlem, örömmel köszöntöm a hosszú, talán mondjuk így, a megfelelő katonai•» szolgálatot. Ez alatt az idő alatt azonban vigyáznunk kell arra, hogy a honvédben az embert ne szakítsuk ki túlságosan... (Az elnöki emelvényen kigyullad a beszédidő végét jelző lámpa.) Mélyen t. Ház» kérek félórás meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a kért meghosszabbítást megadja. Szabó Gyula: ... mondom, ne szakítsuk ki túlságosan a maga polgári életkörülményeiből akkor, amikor családi köréből, a gazdasági életből úgyis teljesen kiszakad. Mivel pótoljuk tehát azt a három esztendőt? Az úgynevezett népműveléssel. A nemzetiségeknél például magyarnyelvű tanfolyamok tartásával» azután a magyar történelem, a magyar irodalom megfelelő termékeinek rendszeres tanításával pótoljuk, — ha szabad ezt mon'danom — enyhítsük ennek a három esztendőnek időbeli tartamát. Mélyen t. Ház! A honvédségnek nemcsak az a feladata, hogy szakképzettséget adjon, hanem kitűnő nemzeti nevelést is kell adnia. A nemzeti nevelés pedig nem pusztán a fegyelem rögzítésében áll, hanem a lélek erejének kiteljesedésében is. Sohasem olyan fogékony a magyar ember, mint amikor a laktanyában van. Akkor valóban testestől-lelkestől ott van, s állítom, hogy elöljárójának, vezetőjének szava, különösen a kép>zett és művelt tiszteké, számára valósággal írott parancs, valósággal élettörvény! A honvédségnél kellene felújítani és feleleveníteni a 22, 23, 24 éves éretteszű emberekben azt, amit magyar öntudatnak neveznek a magyar történelem, a magyar irodalom, magyar népi zene, stb. időszerű átismétlésóvel! Mélyen t. Ház! Ne méltóztassék iélreérteni, nem »akadémiákra« gondolok, hanem három évre arányosan elosztott olyan egyszerű, hetenkint egy órát, félórát jelentő nevelési folyamatra, (Helyeslés a jobboldalon.) amelynek vége az lesz, hogy a katona nemcsak szakképzett katona lesz, hanem kitűnő magyar honvédként, öntudatos magyarként hagyja majd el a laktanyát, (Egy hang a balközépen: À németek ezt csinálják!) öntudatosabban, mint ahogyan oda bekerült! Mélyen t Ház!! Különösen örömmel köszöntöm a novella 10. §-át, amely az önkéntes belépés alapján eddig megállapított százalék felemelésének lehetőségét tartalmazza. Engedjék meg, hogy megemlékezzem arról a jelenségről, amely az utóbbi időben olyan nagyon sokszor és kedvesen fordult elő az új magyar életben s ennek nyomán az újságokban te. Az én időmben, 1918-ban — a világháború végén jártam a VII., illetve a VIII. gimnáziumba — csodálatos módon megcsappant az ifjúságban — tapasztalatból állítom — az az általános lelkesedés, amely a honvédelmi kötelesség maradéktalan teljesítését jelentette! Hála Istennek, az elmúlt 24 év nem telt el hiába, mert hiszen attól kezdve, hogy egy középiskola — tudomásom szerint erdélyi iskola — ifjúsága megkezdte az önkéntes jelentkezést az időelőtti katonai szolgálatra, azóta ebben tulajdonképpen megállás nem volt. Mindig több és .több középiskola ifjúsága jelent-