Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-267

Az országgyűlés képviselőházának 267. ülése 1942 június 16-án kedden gazdasági politikát illetően elmondotta elgondolásait ennek az esztendőnek záróheteire és. a következő esztendőre vonatkozóan. Ugyanennek az ülésnek alkalmával, amikor szóvá tettük, hogy most már az összefüggő és összefogó gazdaságpolitikáról is halljunk valamit, a csúesminiszter úr volt szíves megígérni, hogy most már ez is soron következik. Mi ezt nagy örömmel várnók, mert ez volna lényegében a vitára alkalmas anyag ahhoz, hogy megbírálhassuk, .helyes irányban kívánja-e vezetni a kormány a gazdasági politikát és mivel magunk is segíteni óhajtunk ebben a tekintetben, álláspontunk összeegyeztetésével valóban olyan programm alakuljon ki, amely a gazdasági életnek és azon keresztül nemzeti életünk fenTődésének hasznára válik. Addig is, amíg ezt nélkülözzük, egynéhány megállapítást kívánnék tenni, amelyekben, azt hiszem, egyetértünk. Első megállapításom az volna, hogy egy ilyen - tervszerű gazdálkodás eredményei, amennyiben ez valóban tervszerű, nem maradhatnak egy liberális gazdasági rend által ugyanebben az időben folytatott gazdaságpolitika eredményei mögött. Úgy képzelem a dolgot, hogy tervszerű gazdálkodás alatt azt kell értenünk, hogy a nemzetgazdaságot alkotó összes gazdasági tényezők, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a közlekedés s ezeknek egyedei mind egységes vezetés alá fogva, mint egy egységes üzem különböző ágazatai képzelhetők el, amely egységes üzem, amint a magánüzem a vezérigazgató, úgy itt a kormányzat vagy a csúesminiszter vezetése alatt állván, minden egyes ágazatában és részletében azt műveli, amit a kormányzat elhatározott és számára előírt. Ezt érteném a tervszerű gazdálkodás végrehajtása alatt. Az ilyen szervezés eredményének magasan felette kell járnia annak az eredménynek, amely akkor áll elő, amikor a nemzetgazdaságot alkotó összes gazdasági tényezők mindegyike az egyéni szabadság elve alapján azt csinálja, ami neki jólesik és nincs, egyetlen hatalom és tényező, amely ezeket működésükben koordinálni képes. Ha ebből indulunk ki, hogy egy tervszerű gazdálkodás eredményei a liberális gazdálkodás eredményei felett járnak, akkor feltétlenül kívánnunk kell azt, hogy az ilyen rendkívüli viszonyok mellett, mint amilyenekben ma élünk, adódó európai konjunktúrának a haszna számunkra biztosíttassék. Szervezett nemzetgazdaság esetén tehát feltétlenül olyan mértékben kell, hogy részesüljön az adódó konjunkturális lehetőségekben a nemzet és a nemzetgazdaság, mint amely elérhető volna akkorha a gazdasági élet külöböző tényezői szabadon működnének. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy itt a kormányzatot mulasztások terhelik, mert lehetőségek adódnak közvetlen közelünkben, amelyek nem használtatnak ki. Egyetlen példát idézek erre, amely éppen a gazdasági csúesminiszter úrnak, mint szakminiszternek a reszortjába esik és ez a cukor árának alakulása. Aki ezt a kérdést osak távolról figyeli, az is megállapíthatja, hogy a cukor ára ma európai viszonylatban a békebeli árak jó tízszeresét is felülmúlóan emelkedett. A békeidőben mi nagy kínnal adtuk el a etukrot 8—10 fillérért a szabadkikötőkbem hiszen ez. volt egyik oka annak, hogy még az Imrédy-kormány a cukor árát leszállította azért, hogy a belső fogyasztás emelkedésével kiküszöbölje, vagy legalább is nagy mértékben redukálja az exportra való ráfizetést. Most a helyzet, mint minden háborúiban, tökéletesen megfordult és vannak országok Európában, amelyek mindent megfizetnek azért, hogy cukorellátásukat biztosítsák. Ilyen például Svájc, amelynek 12.000 vagónos belső fogyasztása, mellett azt hiszem egyetlen szerény kapacitású cukorgyára van. Egyéb országok is tisztán importtal fedezik szükségletüket. Ha ez a lehetőség adódik, azt gondolná az ember, hogy amint m liberális gazdasági rend ezt feltétlenül hasznosítaná a maga és az ország részére, a tervszerű gazdálkodás éppúgy tervszerűen elvégzi ezt a hasznosítást. Hogy tehát ne zavarja a beLső árszint kialakulását, azt a mennyiséget, amely a belső fogyasztás kielégítésére szolgál, megtermelteti ama répaár mellett, amely ebbe a harmonikus árrendszerbe beleillik, az után a répatermelés után ellenben, $ amelyet < exportcélra szándékozik termeltetni, megadja prémium formájában azt a hatalmas árkülönbözetet, amely az exportpiacok áralakulásából adódik. Azaz leszerződik a gazdával a legutóbbi évek területének megfelelő vetésre, a megfelelő, mondom a harmonikus árrendszerbe illő é« ma a pénzügyminiszter úr által 5 pengőben megállapított árszinten, ugyanakkor a&onban biztosítja a többtermelés lehetőségét tisztán az export céljaira olyan prémiummal, amely feltétlenül sarkallja a gazdát arra, hogy erre a célra .maximális területet vegye igénybe. Hogy a pénzügyminiszter úrtól ne azt a választ kaPÖam, hogy ez végeredményben kiesést jelenthetne egyéb termelési ágakban, bátor valgyok a számrendeket illetően hozzáfűzni azt, hogy én nem járok a fellegekben, csak arra gondolok, hogy ilyen céltudatos, előrelátó politikával a cukorrépa vetésterületét mondjuk 20 százalékkal növelhettük volna. Ez a 20 százalék a mostani kereken 128.000 katasztrális hold vetésterület mellett kereken 25.000 holdat jelent, 30.000 vágón répát s kereken 4000 vágón cukrot, amelynek ellenértéke a mai árak mellett kereken 50 millió pengő. Kérdezem, vájjon olyan gazdagok vagyunk-e, hogy csak úgy elmehetünk egy ilyen lehetőség mellett, amely az ország közgazdiasági élete számára kínálkozik, anélkül, hogy egyéb területekből bármilyen jelentékeny részt is elvennénk? Hiszen a 25.000 hold az ország szántóföldterületének ezredrészét is alig teszi ki; lehetséges-e, hogy egyszerűen elmenjünk ilyen 50 millió pengős bevételi lehetőség mellett? A másik oldalon állíthatom, hogy ha a pénzügyminiszter úr mint csúesminiszter ezt a pénzügyi politikát folytatná, akkor a belső fogyasztás megterhelése nélkül volna módjában a gazdáknak ilyen magasabb árat juttatni termeivényeikért és lényegesen megkönnyítené a maga számára is azokat a küzdelmeket, amelyeket a gazdaérdekeltségekkel vívnia kell az agrár-árszint állandó emelésének leküzdése érdekében. Nevezetesen, ha ezen a »módon juttatna a gazdatársadaloinnak bevételt, akkor ezzel rekompenzálná azokat a ráfizetéseket, amelyek bizonyos termelési ágaknál ma a helyzetből következőleg feltétlenül adódnak és amelyek a közellátás szempontjából és az árindex tartása érdekében feltétlenül kívánatosak és ezeket a bevételeket olyan forrásokból juttathatná a gazdáknak, amelyeik a hazai nemzetgazdaságnak terhet egyáltalán nem jelentenek.