Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-241

40 Az országgyűlés képviselőházának 2M. ülése 19 U% február 9-én, hétfőn. nie is kell, hogy orvosaink talán többet fognak dolgozni, de feltétlenül többet is fognak ke­resnn , T. Ház! A kész orvost lehet dirigálni. A kész orvossal azt is meg lehet csinálni, amit ma csinál a belügyi kormányzat, hogy a klinikáról a honvédelmi törvény alapján honvédelmi szol­gálat címén kiküldik őket vidékre. Etet is elvál lalja a magyar orvosi rend. Figyelmeztetem azonban a belügyi kormányzatot arra, hogy irgalmatlanul az utánpótlás fogja meginni a levét, ha nagyobb mértékben erre szorítkozunk. Mindent el kell követnünk a falu közegészség ügyének ellátására, de orvostudományi nívón­kat leszállítani nem szabad. Inkább menjük bele abba, hogy válasszuk kétfelé az orvosképp zést: rövidebb tanfolyamokon képezzünk ki gyakorlati ismeretekkel megfelelően felszerelt, főként kisebb gyakorlati manipulációkra, ki­sebb gyakorlati beavatkozásokra alkalmas or­vosokat, akiknek nem kell feltétlenül azt a bi­zonyos doktori titulust elnyemiök, és azután tartsuk meg egy magasabb nivón. az elméleti tudományok további szolgálatában hosszabb kurzuson, az úgynevezett orvosdoktorokat. Nem tudom, hogy ez a gondolat, akármilyen vadnak is látszik, nem lenne-e az egyetlen le­hetséges út a megoldás tekintetében. Én hét évig éltem nagyon távol külföldön, ahol alkal­mam volt német», bolgár, osztrák és Európa minden iskolájából kikerült orvosokkal együtt­működnöm. Állíthatom, hogy a magyar orvos­képzés a világ minden iskolájával felveszi a versenyt, de sajnos csakis abban a formájában, ahogy Matolcsy igen t. képviselőtársam is rá mutatott, amely szerint hat esztendő utáin, ha valaki szakorvos akar lenni még — Isten tudja — két-három-négy # esztendeig kell tanulnia. Kétségtelen tehát, hogy az a magyar orvos, akit a magyar orvosi iskola készen az életbe kibocsátott, a világ minden orvosával felveszi a versenyt. De bocsánatot kérek, még jsesm le­het — hogy úgy mondjam — az aszkézis köve­telményét nélkülözhetetlen szempontnak tar­tani az orvosképzésben és még sem lehet azt kívánni, hogy valaki csak 32—33—35 esztendős korában jusson oda, hogy a maga kenyerét, a maga nagyon szűkös kenyerét — ma már iga­zán nagyon szűkös kenyerét — megkereshesse. Ezek a kérdések tehát szerves egészbe fo­nódnak össze. Visszatérek arra a tételemre, hogy mi nagyon szeretnők az egészségügyi kormányzatot másképp megoldani. Ne vegye személyeskedlésnek a miniszter úr, de mégis csak azt kell mondanom,, hogy nem tartható fenn sokáig az az állapot, hogy az egészség­ügyi kérdések megoldására nincs önálló mi­nisztérium. Nem hazabeszélek, mert belőlünk ugyan sohasem lesz egészségügyi miniszter. Tö­kéletesen ismerjük a miniszter úr szociális ér­zékét, azonban valóban fel kell vetődnie a kér­denek, nem szükséges-e itt előbb-utóbb egy egészségügyi minisztérium felállítása, amely­nek sokkal intenzivebb kapcsolatot kell azután fenntartania az orvosképző intézményekkel is. Ma az orvosképzés a kultuszminiszter hatás­körébe tartozik, az egészségügyi kérdések pe­dig általában, do csak általában a belügymi­niszter úr kezében vannak. Azt azután termé­szetesen mindenki tudja, hogy szociális bizto­sításunk különböző részei különböző miniszté­riumokba, tartoznak. Az Otba.a pénzügymi­nisztériumhoz, a Ç^erba honvédelmi miniszté­riumba és így tovább. Ma már minden minisz­ternek megvan a maga kisebb-nagyobb szociá­lis intézménye. Ma már minden miniszter, — bocsánatot kérek a kifejezésért — majdnem bitorolja részben egy jövendő egészségügyi minisztérium hatáskörét (Matolcsy Tamás: Es mind azt hiszi, hogy ért hozzá!) Ez már vele jár, mert ha az Isten hivatalt ad, akkor észt is ad hozzá. (Derültséff.) T. Ház! Ezek voltak azok a gondolatok, amelyeket ezzel a törvényjavaslattal kapcsolat­ban általában el akartam mondani. Amikor a falu és alvidék orvosáról beszélünk, egy nevet is felemlítek: Csépke Zoltán szatmárnémeti tisztiorvosnak a nevét akarom megörökíteni a képviselőház naplójában, aki a kiütéses tífusz elleni küzdelem során, ennek a súlyos betegség­nek maga is áldozatává vált. Tessék elhinni, hogy az orvos sohasem keresi a látványos szent martiromság babérkoszorúját. Mi nem is érez­zük azt, ha fertőző beteggel foglalkozunk, hogy az fertőzhet. Megszoktuk. A magyar társada­lom azonban egy kicsit nagyobb érdeklődést mutathatna az orvosnak ilyirányú tevékeny­sége iránt. Természetes dolog, mindaddig, ameddig igen gyakran a belügyi kormányzat részéről úgy kezelik az orvosokat, mint fizetés­javításért morgolódó alkalmazottakat, addig nehéz odáig eljutnunk, hogy az orvosi tevé­kenységnek, az orvosi működésnek egy kevés­sel több propagandája legyen a magyar köz­véleményben. Éneikül napról-napra azt hall­juk, hogy mit kiabál az az Oti. doktor, amikor napi két óra munkáért annyit kap, mint én, mondja egy miniszteri titkár és» nem tudjuk megérteni, .hogy az a munka mégis csak egé­szen más ; s egészen más felkészültséget, más koncentrációt, más felelősséget igényel. Egé­szen más a^töméntelen beteget felelősséggel el­látó orvosi tevékenység, mint — egyébként minden tiszteletünk mellett — a miniszteriális akták elintézése. T. Képviselőház! Az előttünk fekvő tör­vényjavaslattal kapcsolatban két megjegyzé­sem volna. Egyébként gyakorlatban csak az egyik fontos. A S. $-ban tökéletesen helyes, el­vileg nagyon helyes, hogy az orvos csak annak a kamarának területén működhessen, amelynek a tagja. Azonban most nem ez az elsőrendű szempont. Legyen szabad talán felhívnom a miniszter úr figyelmét. Ma elsőrendübb szempont az. hogy bármi módon a zsidó orvo­sok kikapcsolása mellett ellássuk orvossal az egészségét kereső népet. Én különösen a spé­ci alístákr a gondolok. Azt nem lehet megváló sítani ma még, mert nem megy el az a specia­lista, hogy minden kisebb helyen meerfelélő számú szakorvos álljon rendelkezésire. Kisebb helyek nem is tudnak eltartani szakorvost. Én felvetem a gondolatot min den politikai szem­pont nélkül, s azt hiszem, ez elhihető egy ilyen kérdésénél, hogy talán konszideráció tárgyává kellene tenni azt, hogy legalább a miniszter en­gedélyével mégi-s lehetséges legyen időnként az, hogy az orvos mozoghasson más kamarának területén is. mint amelyhez kötve van. A mro­fpsszorok által felvetett gondolat is, amelyet Matolcsy képviselőtársam elmondott, megkí­vánja ezt a módosítást, mert ha ebből á 8. §-ból így törvény lesz, az teljesen lehetetlenné teszi még a szakorvosok konziliárius tevékenységét is s megfogja akadálvozni azt, hogy a beteget ellátni nem tudó vidéki sryakorló orvos <~ mert az a baj ismeretein túl megy — ne hívhasson szakorvost még konzíliumra sem. (vitéz Ke­résztes-Fisfther Ferenc belügyminiszter: A ka­marái törvényben benne van, konziliárius le-

Next

/
Oldalképek
Tartalom