Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-265

6lÖ Az országgyűlés képviselőházának 2i nem gondoskodik erről, senki a világon vele törődni nem fog. Az orvosi hivatás, mint szabad pálya, tulajdonképpen, ha az orvosi hivatást mint l'art pour Tart hivatást, mint önmagáért való foglalkozást tekintem, be kell vallanom, ebben a légkörben nagyon jól érezte magát. Csak egy nagy baj járt ezzel a beállítottsággal, nevezetesen az orvosi hivatásnak, az orvosi pályának elzsidósodása. Nem véletlen, hogy a forradalmak után éppen az orvosok közül került ki olyan sok ellenforradalmár. Az sem véletlen, hogy talán az összes foglalkozási ágakat megelőzve éppen az orvosi rend volt az, amely azonnal olyan alapokra helyezkedett, amelyek zsidó vonatkozásban csak a legutóbbi időkben lettek alapelvek a kormányzásban. A Mone-ban tömörült keresztény magyar orvosi rend — a maga természettudományi műveltségével is — már akkor tisztán látta, hogy a zsidókérdés nem politikai és nem agitációs kérdés, hanem egyik legnagyobb magyar sorskérdés. A keresztény orvosok sohasem azonosították magukat azzal a liberális mentalitású orvossal, akit az előbb néhány durva vonással próbáltam megrajzolni. A keresztény orvos, ha nem is tanulta ezt a gondolkozást a liberális korszellemtől irányított egyetemeken, — mert nem tanulta — félig-meddig, öntudatlanul akkor is tisztában volt vele: az orvosnak kell, hogy magasabbrendű hivatása legyen, amely nemcsak abból áll, hogy a hozzá került beteget jól-rosszul iparkodik meggyógyítani, második gondolata, azonban már az, hogy mennyi pénz van a zsebében, ez a magasabbrendü hivatása pedig az, amely őt a nemzeti közösség szolgálatába állítja. T. Ház! Ennek a korlátlan magángyakorlatot, mint egyetlen irányító szempontot tekintetbevevő orvosi felfogásnak véget vetett a szociális kérdések előtérbe nyomulása. Nem volna érdektelen egy kicsit időzni annál a jelenségnél, hogy az emberiség kulturális fordulói sohasem találkoznak egymással élesen megvont határon; egyik korszak végét s egy második, új korszak kezdetét nem lehet geometriailag elképzelt egyenes vonallal meghatározni. Elképzelésem szerint ezekkel a dolgokkal valahogy úgy van az emberiség, hogy vannak síkok, ahol a fejlődés már akkor mutatkozik, amikor más síkokon még semmit sem lehet észrevenni az új világ szeleiből. Ilyen maga a szociális gondolat is, amelynek meg lehetősen hosszú parabolát kellett megfutnia egészen addig, amíg elérkezett legmodernebb és természettudományi szempontból is egészen biztosan legigazibb formájához: az úgynevezett nacionalista szocializmushoz, a nemzeti szocializmushoz. A szociális gondolat tehát már a nemzeti gondolat érvényesülése, kiteljesedése előtt éreztette hatását ós az orvosi rend akkor jutott egy másik korszakba, amikor a társadalom az orvosban már félfedezte a szociális eszközt, amikor az a társadalom és főként az, az állam, amelyet a szociális gondolat cselekedetekre kényszerített, szociális vonatkozásban felfedezte az orvosban a szociális eszközt, megkereste, utánanyúlt és felhasználta. T. Ház! Nem akarok ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozni, csak pár mondatban rá akarok mutatni arra, hogy ennek a felfedezésnek volt egy alapvető hibájia; elfelejtették, hogy nagy hiba felé haladnak akkor, amikor az orvost, mint szociális eszközt, úgy, akar5, ülése 191*2. június 11-én, csütörtökön, ják felhasználni, hogy magáról az eszközről nem gondoskodnak. Olyan időszakba csöppentünk bele akkor, amelyben elővettük az orvost, mint egy műtőkést s azt gondoltuk, hogy ezt a műtőkést sohasem kell többé nikkeleztetni és fenetni, az mindörökre használható marad, míg a világ áll. Minthogy műtőkés nélkül nem lehet operálni, az állam a szociális fekély kioperálására az orvost mint műtőkést kezdte felhasználni. Az állam nagyon nagy hibákat követett el azzal, — nemcsak nálunk másutt is — hogy a szociális kérdések megoldására csak mint eszközt vonta be az orvost, az orvosi rendet, magát az orvosi társadalmat azonbam tulajdonképpen sohasem kérdezte meg, hogy az egészségügyi vonatkozású szociális kérdések megoldásához milyen gondolatokkal járulhatna hozzá. Az állam részéről ez az eljárás érthető is volt, mert az állam tisztában volt azzal, hogy az orvos, akit beszédem elején pár mondatban próbáltam a t. Házzal ismertetni, tulaj dóképpen kevés érzéket, kevés érdeklődést fog mutatni a szociális gondolat iránt. A legzsidóbb gondolkodású orvosban is volt mindig annyi szociális érzék, hogy ha nagynéha egy szegényebb beteg vagy egy jábarátjának valamilyen szegényebb rokona ment hozzá, akkor a honorarfhmot bizonyos mértékig mérsékelte. Azt a gondolatot azonban — és ezt nyugodtan bevallhatjuk — hogy az orvos intézményesen kapcsoltassék be a szociális kérdések megoldásába, nem a szabadpraxis vagyongyüjtő zsidó orvosai találták ki. Ebben a második korszakban születtek nagyon jelentős közegészségügyi vonatkozású szociális alkotások. A legjelentősebb ezek között a szociális biztosítás intézményének kiépülése. Erről a kérdésről rengeteg vita folyt már orvosok és laikusok, miniszterek és orvosszövetségek, betegek és orvosok, munkaadók és munkavállalók között, ma azonban már elmondhatjuk, hogy a szociális biztosításnak abban a rendszerében, amelyet Magyarország is követett, — és én nem tudom hibáztatni ezért még a bethleni rendszert sem, mert &z akkor egész Európában az egyetlen megoldásnak látszott — legalább annyi rossz van, amennyi jó és ami rossz, azt a javaslattal kapcsolatban meg fogom említeni. Mi lett az eredménye a szociális biztosítás ilyen rendszerének? Az Oti.-ügyeket nem kell túlságosan ismertetnem, ezeket minden képviselőtársam ismeri. Mi történt ebben a rendszerben az orvossal? Az orvost az ő megkérdezése nélkül felhasználták a szociális biztosításban. Mi lett ennek az eredménye? Elégedetlen orvos és elégedetlen beteg. Ezzel a* kérdéssel sem akarok hosszasabban foglalkozni, csak arra mutatok rá, hogy a szociális biztosításnak ebben a rendszerében eltöltött évek egyik következménye az az orvoshiány, amely ma jelentkezik.es ennek a kérdésnek más megoldását nem láthatjuk, mint egész szociális biztosítási rendszerünk gyökeres reformjában, amiről, nem tartozván ide, nem óhajtok részletesebben beszélni. Az orvos tehát szociális eszközzé vált az állam kezében, anélkül azonban, hogy az orvos maga ezt a, feladatot látta volna, hitte volna, vállalta volna és anélkül, hogy az orvos megkérdezése nélkül felhasznált eszközről, az orvosról gondoskodás történt volna. Nem akarok ennél a témánál hosszasabban időzni; ennek a javaslatnak alapelveiből azt látom, hogy az állam maga is inkább külső kényszerítő hatásokra,