Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.
Ülésnapok - 1939-261
382 Az országgyűlés képviselőházának 261, ülése 1942június S-ÓM, szerdán. azokat a panaszokat, amelyeket a közellátási miuisziier ú.r hallott, igyekszik majd irányadó'kaak 4 yènjji^ Mëg vagyok győződve arról, hogy azoknak a panaszoknak, nagy része, amelyek az országban a takarmányellátással kapcsolatban elhangzanaík, nem, jut el egészen a közellátási miniszter úrhoz, inert azt hiszem, akkor igen különös és furcsa kritikát hallana a takarmányellátás mai módszeréről. Merem állítani, hogy a itej-» és, a húsellátás visszaesésének jelentős részben a mostani teljesen elhibázott takarmányellátási és elosztási rendelet az oka. Ha azt vizsgáljuk, hogy a takarniányelosztás mai módja elősegítette-e az országot ezekben a mai háborús időkben atekintetben, hogy jobban, helyesebben használjuk ki a készleteket, akkor azt kell mondanunk, hogy egyáltalában nem segítette elő, hanem az, éppen ellenkezőleg, visszaesett emiatt a rendelet miatt. Ezzel a kérdéssel tehát szembe kell nézni egyszer már úgy, ahogyan van. A gazdák féltek a rekvirálástóí, — vagy hogy ezt a múlt világháború idején meghonosodott szót ne használjam, az igénybevételtől, illetőleg felajánlástól — és igyekeztek minél több takarmányt feletetni addig, amíg a rekviráló bizottság hozzájuk el nem ért, A gazdatársadalom ugyanis úgy érezte, hogy nincsen megfizetve a takarmány értéke azzal az árral, amelyet érte fizetnek. Ez volt az oka annak, hogy sokkal többet feletettek azok, akiknek erre módjuk volt, mint amennyit tényleg szükséges lett volna. De volt egy másik hátránya is ennek, mégpedig az, hegy akitől elvitték a felesleges takarmányt, az nem tudott más takarmányhoz jutni. Ha neki például tengeriből feleslege volt, akkor azt nem tudta másra átcserélni. Ennek az lett a következménye, hogy ha például korpára, vagy magdarára volt szüksége tehenei számára, akkor jnivel ehhez nem tudott hozzájutni, meglévő tengerijét etette fel teheneivel, tehát nem gazdaságosan használta fel meglévő takarmánymennyiségét sem. Ha mármost azt vizsgáljuk, hogy az igénybevett takarmány vájjon akadálytalanul odajutott-e, ahol arra szükség let volna, akkor kénytelének vagyunk megállapítani, hogy nem. Elsősorban nem jutott el a legkisebb exiszten.cjákhoz, azokhoz a kisemberekhez, akik egy-két malacot, vagy egy tehenet tartanak. Ezek nem jutottak hozzá a korpához. Ha a miniszter úr hallotta volna azt a kritikát, amelyet azok az asszonyok mondtak, akik egy egész napot eltöltöttek azzal, hogy 10 kiló korpára, utalványt kapjanak, egy másik napot pedig azzal, hogy valahol azt tényleg ki is adják nekik, akkor talán másképpen gondolkodnék erről a takarmányrendeletről. Ennek következtében sok kisexisztencia nem tudott állatot tartani, ami ma- , gával hozza azt, hogy a jövő esztendőben nagyon felduzzad azok száma, akik ellátatlanok lesznek, akik nem tudnak gondoskodni a saját ellátásukról. A másik csapás pedig éppen a minőségi tenyészeteket, a jobb gazdaságokat érte, azokat, amelyekben, nagyszámú állatot tartottak mindenrmás esztendőben. Ezt a nagyszámú állatot a saját gazdaságukból nem tudták takarmánynyal ellátni és sehol sem tudtak számára takarmányt beszerezni, úgyhogy valósággal kényszerülve voltak arra, hogy ezeket elkótyavetyéljék. Emlékezhetünk arra, ho.gy az ősz végén és a tél folyamán egyszerre leesett a szarvasmarhának, a sovány jószágnak, a disznónak az ára. Esíek akkor nem kellettek senkinek, mert nem tudták volna takarmánnyal ellátni az állatokat, tehát levágták ezt a sovány jószágot. Ez az oka annak, ügy —- mert az állatokat nem tudták ezideig kitartani — erősen érezzük a húshiányt. Ügylátszik, hogy a takarmányellátást tehát egészen más törvények irányítják, mint például a búzaellátást. Én böngésztem a statisztikai adatokat. Bár újabb statisztikai adatok nincsenek, de ha az 1935. évi állatstatisztikai felvételeket a későbbi, 1938—1939. évi terméseredményekre átvetítjük és kiszámítjuk, hogy mennyi takarmány jutott volna, vagy, — hogy mennyi takarmányra lett volna szüksége a mostani fejadagok szerint a jószágoknak, arra a furcsa eredményre jutunk, ez jött ki nálam, hogy például a múlt évtizedben, tehát a harmincas évek első éveiben, amikor gyengébb takarmány termés volt, mintegy hárommillió métermázsa árpa, másfélmillió métermázsa zab hiányzott volna, pedig nem volt semmiféle hiány, Ez azt mutatja, amit minden gyakorlati gazda tud, hogy kellő beosztás mellet^ a jószágot sokkal kevesebbel el lehet tartani, sőt továbbmegyek, még meghízlalni is sokkal kevesebbel lehet, tehát jobban ki lehet használni a takarmány! ha arra mód és lehetőség van. Ezt a lehetőséget szűntette meg a takarmánymagvakra vonatkozó rendelkezés, amely lehetetlenné tette, hogy szabadon áramoljon a feles takarmány azokból a gazdaságokból, ahol egyébként is feleslegesek szoktak lenni azokba a gazdaságokba, ahol erre a feleslegre szükség lett volna. Éppen ezért most különösen fontolóra kell vegye a közellátási miniszter úr, hogy a legközelebbi évben a takarmányelosztásriak milyen módszerét választja. Nekem az a nézetem s meg vagyok róla győződve, hogy az ország gazdatársadalma legnagyobb részének is az az álláspontja, hogy nem lehet a régi rendszert fenntartani, hanem módot kell adni arra, hogy a szabadkereskedelem, vagy legalább a takarmány szabadforgalma valamilyen módon érvényesüljön. Ezért az volna az ajánlatom, hogy kontingentálást, kirovást kellene csinálni olyanformán, hogy meg kellene állapítani egyes közületeknek, tehát a katonaságnak és egyéb állát'; tartó közületeknek a szükségletét, azt kiróni kontingens alakjában, a többit pedig a szabad forgalomra hagyni úgy, hogy odamenjen, ahol arra feltétlenül szükség van^ ••> Éz először is mentesítené a kormányt attól, hogy a niagánsziüíkségletek kielégítése az ő feladata legyen, mert a magánszükséglet kielégítésére, ha azt igazságosan akarja megcsinálni. a kormánynak olyan szörnyű adminisztrációra volna szüksége, amit képtelen félállítani, de , nincs is semmi értelme, nogy azt felállítsa. Azonkívül meg kellene szüntetni a zugkereskedelmet. Ezzel a kérdéssel is szembe kell nézni, mert, akinek szüksége van egy, vagy kétmázsa tengerire» az talán fogcsikorgatva, de most is megadja a 70, 80, sőt 90 pengőt érte. És a zugkereskedelmet nem lehet csakúgy egyszerűen kiirtani, hiszen az a gazda, akinek szüksége van a tengerire, minden pénzt megad érte, mert nem tudja elnézni, hogy^ felforduljanak a jószágai. Azonkívül egy másik haszon is volna ebből. Nevezetesen megszlüntetné az országban azt a lassanként sokszor köztudatba menő hiedelmet, hogy kiadnak olyan rendeleteket, amelyeket helyesen végrehajtani nem le^ het. Ennk nagy romboló hatása van a mai időkben, amikor erős központi kormányzatra,
