Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-240

Az országgyűlés képviselőházának 2k0. az a rendelkezés, hogy felemelték a családi pótlékot. Ez volt az első komoly lépés a tisztviselők gazdasági helyzetének előmozdítására. Ugyanezt a lépést meg kell tenni a magángazdaságokban és bevezetni a családi munkabért úgy az üzletekben, mint a gyárakban. Meglepő hírt hallottam itt, azt tudniillik, hogy a kormány azzal a gondolattal foglalkozük, (hogy a Nemzetközi Vásárt az idén nem tartja meg. Felkérem a miniszter urat, hogy amennyiben ilyen tervek vannak, azokat utasítsa el. A gazdasági élet kontinuitása ugyanis megkívánja, hogy a tavaszi vásár megtartassék, mert hiszen, ha nézzük Németországot és olvasunk a Wiener Messe-ről hirdetéseket, hallunk a Lipcsei. Vásárról, akkor nekünk nem szabad azt mutatnunk sem befelé a közönséggel szemben, sem kifelé, hogy egy megbénult nemzet vagyunk, amely az ő gazdasági életét nem tudja rendesen tovább folytatni. A tavaszi vásárra gazdasági életünknek szüksége van. (Elnök csenget.) Elnök: A képviselő úrnak joga van beszélni, mert beszédideje nem telt le, de most az üzleti záróráról van szó. Tauffer Gabor*, Alávetem magajm az elnöki figyelmeztetésnek és ezt a témát ezzel már be is fejeztem, mert hiszen elmondottam azt, amit elmondani kívántam. A törvényjavaslatot, mint mondottam, az általános tárgyalás alapjául elfogadom, mert szociális lépésnek tekintem előre abban az irányban, amely irányban való haladást a nyilaskeresztes párt elvei szempontjából — bár sokkal nagyobb mértékben és radikálisabb formában — megvalósítani kíván, azzal a fenntartással azonban, hogy a bizottságban a megfelelő módosításokat előterjesszük és remélem, hogy azok el is fognak fogadtatni. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Több vezérszónok nincs! Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Malasits Géza! Elnök: Malasits Géza képviselő urat illeti a stzó. Malasits Géza: T. Képviselőiház! Az előttünk fekvő törvény javaslat^ ha törvénnyé válik és lelkiismieretesen hajtják végre, ötven év óta tartó, mindkét fél részéről meglehetősen keményen vezetett harcot fog lezárni. Hazánkban a 67-es kiegyezéssel egyidejűleg életbeléptették az úgynevezett liberális rendszert. Ez a liberalizmus abban nyilvánult meg, hogy a versenyt szabadjára bocsátották, az alkalmazottak érdekvédelmét lefojtották és így az erők szabad játékára volt bízva nemcsak a kereskedelem, hanem az ipar és a gazdasági vállalkozások minden része is. Ennek következménye volt azután — a kereskedelemnél maradva — az, hogy az üzleti idő majdnem korlátlan volt. A törvényjavaslat indokolása maga is elismeri, hogy még harminc évzel ezelőtt is reggel öt órakor nyitották # Magyarországon az üzleteket és este nyolc-kilenc órakor zárták be. Az alkalmazottak túlnyomó többsége alkalmazójánál lakott. Legényszpbák, segédszobák voltak, amelvekben egymás hegyén-hátán aludtak a kereskedelmi alkalmazottak. Az étkezési idő egyáltalán nem volt szahálvozva. a legtöbb helyen — már csak a tekintély okából is — megkövetelték a kereskedelmi alkalmazottól, hosrv állva fogyassza el ott az üzletben az ebédjét, nehogy a szent forgalom ezáltal is valamiképpen csorbát szenvedjen. Ennek az úgynevezett liberális korszaknak, ennek a gazdasági liberalizmusnak, a szaPÉPVIRELÖHÁZI NAPLÓ XIII, ülése Î9U2 február 6-án, pénteken. 19 badversenynek volt a következménye az, hogy a munkaidő az iparban és a kereskedelemben, szinte teljesen korlátlan volt, az emberi munkaerő kihasználásának semmiféle gátja nem volt. Az eredmény az lett, hogy főképpen a kereskedelemben alkalmazott személyek túlnyomó többsége tüdőbajban és izületi bántalmaklban szenvedett, idő előtt megrokkant. Minthogy gazdaságilag sohasem tudtak egy bizonyos fokra felemelkedni, a legtöbb mindvégig szegény kereskedelmi pária maradt. Az önállóságra törekvés meg volt ugyan bennük, de önállósághoz sohasem jutottak, mert nem volt annyi pénzük, hogy önállósíthatták volna magukat. Belátva nehéz és keserves helyzetüket, az alkalmazottak elkezdtek szervezkedni és körülbelül ötven évvel ezelőtt megalakult a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége, amely célul tűzte ki a kereskedelmi alkalmazottak gazdasági helyzetének és erkölcsi javainak védelmét. A harc elsősorban a túlzottan hosszú üzleti idő ellen irányult és a követelés akkor —50 év előtt — még igen szerény volt. Annyiból állt, hogy az üzleteket reggel öt óra előtt ne nyissák ki és este nyolc óra után már ne tartsák nyitva. Amikör az alkalmazottak ezt a követelést felállították és ennek érdekében országosan mozgalmat indítottak, a szemrehányások egész áradata zúdult feléjük. Arról nem is beszélek, hogy hazátlan bitangoknak nevezték Őket, akik idegen érdekből a magyar kereskedelmet tönkre akarják tenni, nem beszélek arról sem, hogy micsoda hazafiatlan elemnek tartották azokat a — divatos jelszóval élve — magyarszármazású kereskedelmi alkalmazottakat,, akik egy kicsivel nagyobb darab kenyeret és kicsivel rövidebb munkaidőt akartak, hogy ne jussanak idő előtt kórházba, mint betegek. Hogy ezeket miféle invektívákkal illették, azt hiszem, itt felesleges elmondanom. Tény az, hogy a kereskedelmi főnökök valláskülönbségre való tekintet nélkül, a legélesebben foglaltak állást az ellen, hogy a kormány a zárórát szabályozza. A szent szaíbadság és a szabadverseny védelmében felszólították az államhatalmat, hogy ha másképpen nem megy, tolonckocsival, börtönnel fojtsa le ezt a mozgalmat, amelynek pedig nem volt más célja, mint az, hogy a kereskedelmi alkalmazottak számára emberi munkafeltételeket teremtsen. En végigéltem ezeket a harcokat és láttam lefolyásukat nemcsak Budapesten, hanem a vidéken is. Mondhatom, hogy az ipari kapitalistáknál is dühösebben támadtak az alkalmazottakra a kereskedelmi kapitalisták, kicsinyek és nagyok egyaránt, azokra az alkalmazottakra, akik semmi mást nem akartak, mint azt, ami ma már természetes, hogy tudni illik az emberi munkaerőt kímélni kell, mert ez nemzeti érdek és mert az emberi munkaerő van legalább akkora érték az állam életében, mint amilyen érték az arany vagy bármely drágakő. \ Az agitáció kiterjedt az egész országra és bár az államhatalom ebben a tekintetben a kereskedelmi főnökök pártjára állt és azokat a kereskedelmi alkalmazottakat, akik egyik vagy másik városban talán kissé túlhangosan követelték az este nyolc órai sárórát, részben közigazgatási úton, ha pedig kissé erőteljesebb hangot használtak, akkor bírói úton igyekeztek elnémítani, mégis a törvényhozás 1913-ban kényszerítve volt belenyúlni ebbe a kérdésbe és a dolgot valamiképpen szabályozni.