Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-258

274 Az országgyűlés képviselőházának 258 tom a történelem során, természetes dolog, hogy kénytelen vagyok beleütközni a zsidóságba is, a zsidóság szerepébe, és éppen ezért alkalmam nyílik arra, hogy a zsidósággal szembeni eljárásoknak és rendszabályoknak minőségét és hatékonyságát is visszamenőleg fel tudj ami tárni és ezeket megfelelően meg tudjam mérni. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Méltóztassanak megengedni, hogy előiször a föld használatának kérdésével foglalkozzam. Nagyon jól tudjuk, hogy Magyarország történelmi határai tulajdonképpen abban az időben alakulnak ki, amikor Zsolt fejedelem megjelöli* a természeti adottságokkal szoros harmóniában lévő határokat, amelyek lényegükben ezer esztendőn keresztül is — mondhatnám — azonosak maradtak. Az ország határának kijelölése döntő pillanat a nemzet életében, mert a határok létesülése tulajdonképpen egy nemzet életének alapja, a határok adják meg egy nemzet életének kereteit, s mint ahogyan később látni fogjuk, a határprobléma dönti el nemcsak a nemzetségek, hanem a családok életét is, sőt a liberális rendszerben ezek a határérdekek már nem is nagyobb területekre, hanem — jól tudjuk — szinte négyszögölekre terjednek a pereskedések és küzdelmek folyamán. Az ezeresztendős határok között élő magyarság abba az egészen szerencsés helyzetbe került, hogy életformáit továbbra is megtarthatta, ugyanolyan életformák között maradhatott, mint a honfoglalás előtti területeken és időkben volt. A magyarság állattenyésztő lovas nép volt és én ebben látom annak legnagyobb okát, hogy a magyarság a történelem legnagyobb viharait is ki tudja állni. Ha állattenyésztő lovas nép volt, kétségtelen dolog, hogy vagyona, értéke nem lehetett más, mint a jószág és pedig az állatban kifejezhető jószág, állattenyésztési üzemrendszerének fundamentuma pedig természetesen a legelő volt. Ha az ezekre vonatkozó adatokat összehasonlítom a magyarság lélekszámával, amely Hóman Bálint szerint körülbelül 500.000 lélek lehetett és a kalandozások befejezése után körülbelül egymillióra emelkedett, akkor kétségtelen, hogy a magyarság körülbelül 3—4 léleknyi népsűrűséggel jelentkezett azok között a határok között, amelyeket mi történelmi határoknak nevezünk. Eigószen természetes az is, hogy ennek a magyarságnak éppen állattenyésztő jellegénél fogva egész üzemi berendezkedése szorosan, szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott a közösségi érzéshez, a közösségi gondolathoz. Már többször bátor voltam rámutatni arra, hogy éppen az állattenyésztő magyarság vezette be a mai Nyugat-Európába — amelyhez magunkat is számítani szeretném — a szövetkezeti gondolatot, mert a nemzetségekre szakadt és azok keretén belül élő magyarságnak állattenyésztési szempontból egyetlen lehetősége volt a közös legeltetés, a közös legeltetés pedig a szövetkezeti tömörülés tipikus képét és formáját adja. Ezeket azért vagyok bátor hangsúlyozni, mert beszédem későbbi folyamán ezekből igen fontos konzekvenciákat kell levonnunk. T. Ház! Ha a földhasználat szempontjait vizsgálgatom, akkor érdekes rámutatnom azokra a statisztikai adatokra is, amelyek a jobbágyság kialakulásának korától kezdve a művelési ágakra vonatkozólag rendelkezésünkrl

6 állanak. 1381-ben történt az első ^összeírás. Ha a jobb ágy telkeket szántóra vezetjük le, azt látjuk, hogy abban az időben az ország területé'. ülése 1942 május 28-án, csütörtökön. nek körülbelül 23%-a volt szántó. Nyilvánvaló tehát, hogy ama szabály szerint, amely minden országban, minden vármegyében, sőt a legkisebb közületben, a községben is érvényesül, hogy az életformákat mindig a domináló művelési ág határozza meg, ezek az adatok is arra engednek következtetni, hogy a föld használata tekintetében a magyarság valóban• nem is lehetett más, mint állattenyésztő. Ezeket a szempontokat az árkérdés adataival is alátámaszthatjuk. A jószág ára a XIII. században a következő képet mutatja. A ló ára 40—1200 aranykoronának megfelelő összeg között, váltakozott, az ökör ara 15—30 aranykoronának megfelelő összeg volt. Ugyanakkor a szántóföld ára holdanként alig 2 aranykorona értékben fejezhető! ki. Ha átmegyek a XVI. századra, különösen a törökök által megszállt területre, akkor ugyancsak ezeket az arányokat fedezem fel azzal a különbséggel, hogy a török idők alatt bizony a szántónak még 2 aranykorona értékét sem lehet megállapítani, hiszen ismerjük azokat a bizonytalan időket, amelyek abszolúte nem voltak alkalmasak a földmívelés folytatására. De ez az egész jelenség továbbhúzódik a XVIII. századig, úgyhogy például a XVIII. században egy ló ára csikóval 2400 dénár, egy ökör ára 400 dénár és ugyanakkor egy hold föld ára 40 dénár volt. Ezeket az arányokat a mai korban talán el sem tudjuk képzelni. Pedig a helyzet az, hogy a liberális korszak beköszöntése előtti időkben, mondhatnám az 1867-es idők előtt a földár és az állatár egymáshoz* való viszonyában kétségtelenül az állatárak hangsúlyozását kell mindig tapasztalnunk. Ha például végignézünk azokon a vásári adatokon, amelyek mondjuk Kecskemét vagy Debrecen levéltáraiban feltalálhatók, mindenütt léptennyomon látjuk, hogy micsoda értéket jelentett a jószág. Ha a földhasználat mellé mint alépítményt hozzácsatolom a földtulajdon kérdését, akkor kétségtelenül azt kell tapasztalnunk, hogy ezer évre visszamenve, a tulaj donproblémák az első időkben nem a földdel, hanem a földből és a földön élő állatok tenyésztésével és az ebből alakuló és kibontakozó értékekkel voltak összefüggésben. Innen érthető az is, hogy akár Szent István erre vonatkozó intézkedéseit vizsgálgatom, akár Szent László harmadik dekrétumát nézem, mindenütt azt látom, hogy a tulajdon egyenlő a, jószággal, a jószág kifejezés pedig mindig tényleg állatot és rabszolgát jelent. A jószág fogalma tulajdonképpen akkor törik kétfelé, amikor Kálmán idejében a »fekvő jószág« fogalma kibontakozik és belekerül a magyar Corpus Jurisba. Igen érdekes megállapítanunk, hogy a honfoglalás után majdnem kát századnak kellett eltelnie, amíg a fekvő jószág jogi fogalma belekerült a magyar törvényhozásba, illetőleg a Corpus Jurisba. Kálmán alatt kétségtelenül megállapíthatjuk, még pedig dekrétumainak első könyvében, hogy a fekvő jószágot már három különböző osztályba sorozzák. Az elsőbe tartozik a nemzetségben ágról-ágra öröklődő allodiális szállásbirtok, a második csoportba tartoznak az adománybirtokok, a harmadik csoportba pedig az úgynevezett vett birtokok. Ha továbbmegyünk, II. Endre idején éppen az aranybullában látunk igen fontos intézkedéseket a magyar föld tulajdonjogát illetően, amelyek, hogy úgy fejezzem ki magamat, liberális felfogást domborítanak ki azzal, hogy a földtulajdonba fekvő jószág bizo-