Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.
Ülésnapok - 1939-253
0 lö4 Àz országgyűlés képviselőházának 258. ülése Í9Jf2. április 28-án, kedden. rendelet bejelentési kötelezettségre azokat a hadikölcsönkötvényeiket utalja 6. §-ában, amelyek a 4. § szerint királyi bíróságoknál, hatóságoknál, szóval közhatóságoknál letétbe vannak. Az 500/1941. M. E. azonban nem gondolt azokra a hadikölcsönkötvényekre, amelyek annak idején a román államnak bemutattattak és a jegyzőkhöz vissza nem érkeztek. Ha tehát a 2. § utolsó bekezdését szigorúan értelmezzük, ennek jogi konzekvenciái azok volnának, hogy e rendelet 9. §-a szerint ezen hadikölcsönkötvények alapján semmiféle jogot gyakorolni nem lehet, mert hiszen a letétbehelyezés feltétele volt az 500-as rendeletnek és a bejelentési kötelezettség csak azokra áll e rendelet szerint, amelyeket már egy magyar hatóságnál letétbe helyeztek. Ugyancsak ennek a törvényjavaslatnak 12. §-a megszűnteti mindazon hadikölcsönkötvényekre vonatkozólag az állam kötelezettségét, amelyek az átértékelési igénybe bele nem estek. Ezekkel kapcsolatban tehát az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy méltóztassanak gon'dolni arra, hogy mindazok az ősjegyzők és mindazok az 1918 október 31-i napja előtt szerzők, akik a mai napig bejelentési kötelezettségüknek önhibájukon kívül nem tudtak volna eleget tenni, vagy akik a kötvény birtokában nincsenek és nem lehettek, sőt, ha azok a pénzintézetek, amelyeknél letétbehelyezve voltak, csődbe jutottak, vagy kényszerfelszámolás folytán időközben megszűntek, mindezek a kötvénybirtokosok, helyesebben mindezek a kötvénytulajdonosok idényeiket valamilyen formában érvényesíthessék. (Ügy van! a balközépen.) Itt méltóztassék figyelembe A r enni azt, hogy a békeszerződés 188. §-ának végre nem hajtása folytán és annak következtében, hogy a békeszerződés rendelkezései ellenére azt mondotta ki a román kúria, hogy e ha diikölcsönk öt vények alapján egyedül a magyar állam felelős a jegyzésből kifolyólag és ugyancsak a lombardkölcsönök ezekre nem érvényesíthetők. A most visszatért területen senki ezeknek a hadikölcsönkötvényeknek semmi értéket nem tulajdonított. Ennélfogva tehát ma már azok az okiratok, amelyek alapján a jegyzések igazolhatók volnának, nincsenek meg. (Ügy van! a középen.) Hiszen kereskedelmi törvényünk értelmében is a pénzintézetek csak tíz évig voltak kötelesek megőrizni a könyveket és az errevonatkozó jegyzési okmányokat. A trianoni Magyarcrszág területén a magyar állam kellő időben elrendelte a nosztrifikálást és akik itt bejelentették, illetve leteszik most kötvényeiket, azok olyan okmányok birtokában vannak, amelyekkel mégis igényeik igazolhatók, ez képezi az igény érvényesítésének alapját. Nálunk azonban az a helyzet, hogy huszonöt év alatt ezek az okmányok elvesztek, a papírok egy részét letétbe kellett helyezni és igen sokan nem tudják, hogy ma azok hol vannak. Ez volt a helyzet az 500/1941. M. E. rendelet alapján előírt letétbehelyezési kötelezettség utolsó határidejéig is, tehát nem állt módjukban ezeket letétbe helyezni. Ezzel kapcsolatban legyen szabad még arra hivatkoznom, hogy ez a törvényjavaslat a lombardkölosönöket ugyancsak leírandóknak nyilvánítja, ezek érvényesítését kizárja. Ugyanez volt a román bírói gyakorlat az ott lévő badikölcsönöknél a lombarddal szemben. Mi töritént tehát? Azok a kisemberek, akik annakidején nem lombard alapján jegyezték a hadikölcsönt, heuern készpénzben kifizették azt az erdélyi p-azintézeteknél, megkapták a kötvényt s az ő jegyzésükről semmiféle okmány, semmiféle nyilvántartás nincs. Itt tehát éppen ezek a kisemberek jutnának terhesebb helyzetbe az igazolási eljárás rendjén, helyesebben az igény érvényesítési rendjén azokkal szemben, akik lomíbardhitel igénybevételével voltaképpen hadikölesönkötvényeiknek csak jelentéktelen névértéÊrészét fizették ki. Tovább folytathatnám még a gyakorlati élet ilyen eseteinek felsorolását, de gondolom, erre nincs szükség. Lényegileg tehát azt kérném, méltóztatnának a törvényjavaslatban akár általános, a pénzügyi közigazgatás részére szóló felhatalmazást adni, akár pedig egy olyan intézkedést bevenni a javaslatba, amelynek alapján az erdélyi ősjegyzők és azok. akik 1918 október 31-e előtt szereztek hadikölcsönt, könnyen tudják ezt igazolni. Még valamit legyen szabad ehhez hozzáfűznöm. Megfontolás tárgyává kellene tenni azt, hogy Erdélyre vonatkozólag ez az 1918 ok tóber 31-i terminus fenntartható-e, igazságos, célszerű-e annalk fenntartása. Erdélyben ugyanis 1918 október 31-i után ezeknek a hadi kölcsönöknek átruházása mondhatnám, gyakor latilag szinte lehetetlenség volt; az esetek csekély számára való tekintettel, mérlegelendő, hogy az ellenoldalon ott volna az igazolási eljárás megkönnyítése. Megítélésem szerint az ál lam az átértékelésnél nem igen lenne kitéve visszaéléseknek ebből kifolyólag. Később 1924— 25-ben az erdélyi pénzintézetek a budapesti pénzintézeteknél letétben lévő nagy hadikolcsönstockjaikat hazavitték Romániába, abból a meggondolásból kiindulva, hogy esetleg az utódállamok ezeket a kötvényeket átveszik és azok helyett más kötvényt fognak kibocsátani. Ezek a kötvénystockok Romániában a román államnál letétbe helyeztettek anélkül, hogy lebélyegzési eljáráson egyáltalán keresztülmentek volna. Később a román állam ezeket mind viszszaadta. Ezeknél a jegyzés igazolása, főleg az ős jegyzés igazolása ugyancsak rendkívüli nehézségekbe ütközik. Ezekután legyen szabad áttérnem a javaslat 2. §-ának b) pontjára.'Ezt a kérdést is tisztán a nem nosztrifikált, tehát Erdélyben jegyzett hadikölesönkötvényekkel kapcsolatban vizsgálom. Ez a b) pont azt mondja, hogy a Magyar Szent Korona területén lakó természetes személyeknek van átértékelésre igényük. Az. hogy Erdély területén lakók közül ki a »területen lakó természetes személy«, sok vitára adhat alkalmat. Itt mindenekelőtt az 1940, évi XXVI. tc-re hivatkozom, amely Erdély visszacsatolásáról rendelkezik. Ez az állandó lakhelyhez kötötte a magyar állampolgárságot az, 1940. évi augusztus hó 30. napján ottlakókra vonatkoztatva. Itt most felmerül tehát az a kérdés, hogy ha az előttünk fekvő törvényjavaslat 2. v-ának b) pontjában az marad, hogy »a területén lakó természetes személy«, ez alatt a törvény életbelépésének időpontjában itt lakókat kell-e értenünk, vagy ez alatt az állandó lakhellyel bírókra céloz a törvényhozó. Ezért megfontolás tárgya kell, hogy legyen: nem kellene-e az »ittlakás^ alatt állandó ittlakást érteni. Mindenesetre, ez pénzügyi szempontból is az állam érdekeit véve alapul, fontos volna, de fontos volna az ősjegyzők méltányos igényeinek kielégítése szempontjából is. Nem gondolok én itt az állampolgárság igazolására, mert hiszen a bécsi döntés és az 1940. évi XXVI. te. intézkedései folytán az állandó lakhelyhez kötés amúgysem magát, az állampolgárságot jelenti, tehát nem • formális állampolgárságot. Ezért tisztelettel kérem, mél-