Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-253

Az országgyűlés képviselőházának 253 törvényhozás részéről, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy az állam a háborús adósságok által rárótt kötelezettségek alól ma. gát végképpen 'ki akarja vonni. Ellenkezőleg, a kormány törekvése csak arra irányult, hogy a rendezést kedvezőbb időkre halassza el. Amikor az 1928:X1T. te. már foglalkozott a háborús államadóssági címletek átértékelésének kérdésével is, és 8. §-ában ezt az elhalasztást időbelileg már meg is formulázta olyanképen, hogy az átértékeléssel akkor akar majd foglalkozni, amikor a békeszerződésből származó terhek megszűntek, akkor a törvényjavaslatot tárgyaló egyesített bizottság annak a reményének adott kifejezést, hogy nem is kell megvárni ezt az időt, hanem a viszonyok kedve* zőbbre fordultával valószínűleg már korábbi időpontban napirendre lehet tűzni ezt^ a kérdést, mert a törvényhozás tagjaiban erősen élt az a tudat, hogy minél előbb sikerül nyugvópontra juttatni ezt a kérdést, annál erősebb erkölcsi alátámasztást fog ez jelenteni az állam nélkülözhetetlen hitele számára. De ha a rendezésnek szükségessége és , a törvény megalkotásának indokoltsága kétségtelen is és ebben, azt hiszem, valamennyien egyetértünk, még min dg felmerülhet a kérdés, vájjon helyes időpontban fogunk-e hozzá a megoldáshoz. Ennek a kérdésnek vizsgálatánál nem arról akarok beszélni, vájjon nem lehetett volna-e már korábban is megcsinálni, nem Lehetett volna-e már korábban is módot találni az átértékelésre, mert hiszen hiába állapítanám meg, hogy lett volna már korábban is lehetőség, talán a szanálási feleslegek idején, hiába állapítanám meg, hogy egy korábban történő rendezés, a most tervezettnél kedvezőtlenebb rendezés esetén is sokkal nagyobb morális, pszíhikai, sőt gazdasági hatással is járt volna, mint egy ilyen elkésett rendezés, hiába állapí-_ tanám meg, hogy ezeknek a lehetőségeknek elmulasztása talán régi kormányok mulasztására vezethető vissza, mert hiszen mindez csak felesleges rekrimináció és haszontalan kritika lenne. Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy ez a törvény későn került a magyar törvényhozás elé. Ez azonban nem a mi hibánk, és ha már későn kerül a Ház elé, akkor annál fontosa bb, hogy ezt az úgyis elkésett rendezést most minél előbb tető alá hozzuk. Kétségtelen, hogy elérkezett a rendezés ideje és inkább azt a kérdést kellene feltenni, vájjon a mai idők alkalmasak-e ennek a na*

1 y horidérejű kérdésnek a rendezésére és helyes-e, hogy ama háborújának terheit most a muH háborújának terheivel tetézzük. Azt hiszem, a pénzügyminiszter úr számára mi sem lett volna könnyebb, mint a súlyos háborús terhekre való tekintettel a kérdést ismét levenni a napirendről és annak megoldását a jövőben várható kedvezőbb időkre haiasítani. Legyünk azonban tisztában azzal, hogy ez a halasztás akkor a megoldás teljes pleji.ésével lett volna egyenlő, mert a kérdésnek újabb hosszú időre terjedő elodázása mégjobbnn elhomályosítaná a rendezéshez fűződő erkölcsi szempontokat és mégjobban lefokozná ti rendezéssel járó pénzügyi erőfeszítés gazdasági értékét. A törvényjavaslat, tehát már ez okból is időszerű és az a tény, Hogy az országgyűlés éppen a legsúlyosabb viszonyok között érzi a szükségét annak, hogy ezt a kisexisztenciák százezreit érintő pénzügyi kérdést napirendre tűzze, még inkább dokumentálja, hogy milyen sokra értékeli azt az erkölcsi momentuKÉPVISEX.ÖHÁZI NAPIZÓ XIII. ülése 19A2. április 28-án, kedden.' 147 mot, amely a hadikölcsönök ügyének nyugvópontra juttatásához fűződik. Az elmondottak szerint tehát szükséges és időszerű megoldás mikéntjének vizsgálatára térve át, három kérdés tolul itt előtérbe: az átértékelés mértékének, az átértékelés módjának és az átértékelés terjedelmének a kérdése. Kétségtelen, hogy r a kérdés megoldásának súlypontja az átértékelés mértékén van. Az átértékelés mértékének méltányos és az átér^ tékeléshez fűződő mindennemű anyagi érdek helyes mérlegelésén nyugvó megállapításán múlik az egész rendezés sikere. De éppen így kétségtelen az is, hogy az átértékelés mértékének határát az államháztartás teherbíró képessége állapítja meg. A háborús adósságoknak tehát csak olyan átértékelésére lehet vállalkozni, amelyek terheit az államkincstár nemcsak ma, hanem a jövőben is mindig viselni fogja tudni. Ennek megállapítása kétségtelenül és kizárólagosan a pénzügyminiszter úrra tartozik, aki törvényjavaslata indokolásában ezt a keretet, amelybe az átértékeléssel járó terheket be kell tudni illeszteni, 40 éven át fizetendő mintegy évi 15 millió pengőben hatáAta meg. Ez nem jelenti azt, hogy minden évben pontosan 15 millióra van szükség, mert a kezdeti években valószínűleg magasabb összegekkel, a későbbi években kisebb összegekkel kell számolni, de átlagosan 15 millió pengő a keret. Ha figyelembe vesszük, hogy a nosztrifikált hadikölcsönökből 9 milliárd körüli összeget helyeztek letétbe, akkor kétségtelen, hogy ez az évi 15 millió pengő körüli annuitás nem nyújt nagyobb átértékelésre lehetőséget, mint az a pengőben számított 5—10 százalék, amelyet a törvényjavaslat megvalósítani kíván. Az átértékelésnek ez a mértéke kétségtelenül nem magas, bár tudjuk, az előadó úr előadásából is hallottuk, hogy más, sokkal kedvezőbb viszonyok között lévő, talán hatalmasabb erőforrásokkal rendelkező államok sem vittek keresztül általánosságban ennél magasabb, ennél kedvezőbb átértékelést. Lehet, hogy vannak, akik a hadikölcsönkqtvény-tuilaj(Ionosoknak az átértékeléshez ilyen mértékben fűződő anyagi érdekét nem látják arányban állónak az állam által ennek megvalósításáért vállalt teherrel. Azt tartják, hogy ez a teher, amit az állam vállal, talán felesleges akkor, hogyha ilyen csekély ellenértéket tudunk juttatni az egye« hadiikölcsönjegyzőknek. Azt hiszem azonban, hogy ennek a kérdésnek a rendezésénél sokkal szubtilisabb, pénzértékben alig kifejezhető erkölcsi értékek is forognak kockán, semhogy ezeknek az erkölcsi értékeknek az átmentésével kapcsolatban vállalandó terhek érdemességét az egyesek számára juttatandó előny mértékével le^ hessen mérni. (Ügy vom! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Az, hogy az egyesek számára az átértékelésnek milyen minimális mértéke bír jelentőséggel, egyébként is teljesen relatív. Egészen bizonyos, hogy a mintegy 40Q.000 érdekelt hadi. kölcsönkötvény-tulajldbnos 'között többszázezren vannak, akik a több mint 20 esztendőn át teljesen értéktelennek tekintett hadikölcsönkötvényeknek a törvényben tervezett átértékelését is értékesnek fogják tartani, már csak azért is, mert amellett, hogy a haza oltárán elhamvadt, rég elveszettnek hitt vagyonuknak egy töredékét adja vissza, újra megerősíti az ország erkölcsi alapjaiba vetett és az ellenséges propaganda által so'kszor megingatni próbált hitüket is. (Élénk helyeslés és taps 30