Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-231

Àz országgyűlés képviselőházának 231, ülése 19U december 4>-én, csüioriökörk 423 hiszem, minden józan magyar ember is óhajt egy ilyen hadsereget, arra az esetre, ha nem tudom hogyan végződnék a háború, ha itt valami felfordulás lenne. (Zaj balfelől. — Elnök csenget.) Nem tudom, mi következhetik be, de azt tudjuk, hogy minden háború vége megrázkódtatással jár. Mondom, újra hangsúlyozom: csak üdvözölni tudom ezt a mozgalmat és gratulálni fogok azoknak az embereknek, akik ezt megindították, ha ezt meg tudják csinálni. Ne féltsük a paraszttól az országot. (Ügy van! Ügy van! Jobb felől.) A jó paraszttal még nem volt soha semmi baj (Egy hang a szélsőbaloldalon: Nem ilyen értelemben beszélt!) sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül. Ha ott hagyjuk is, ahol van, ott is megállja a helyét. (Meskó Zoltán: Helyes!) T. Ház! Beszédemet annak kijelentésével fejezem be, hogy a szőnyegen lévő törvényjavaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Árvay Árpád jegyző: Kabók Lajos! (Felkiáltások jobbfelől: Lejárt az idő!) Elnök: Minthogy a tárgyalási időből már 15 perc sincs hátra, a képviselő úr kéri beszédének elhalasztását? (FeJdáltások: Igen!) Kabók Lajos: Kérem a t. Házat, hogy beszédemet elmondhassam, ha be is fejezhetném. Mert egyébként a rendelkezésre álló idő kevés. (Folytonos zaj és felkiáltások: Majd holnap! — Elnök csenget.) ígérem, hogy rövidre fogom. Elnök: A képviselő úr tehát azt kéri, hogy beszédét elmondhassa. (Kabók Lajos: A tárgyalási időn túl terjedően is! — Zaj.) Felteszem a kérdést, méltóztatnak-e a képviselő úr ezen kéréséhez hozzájárulni? (Igen! Nem!) Kérem azokat, akik hozzájárulnak, szíveskedjenek felállni. (Megtörténik.) Kisebbség! A Ház a beszéd elmondására az engedélyt nem adja meg. (Kabók Lajos: Akkor beszédemet holnap fogom elmondani. — Zaj.) Csendet kérek! Minthogy a napirend tárgyalására szánt idő letelt, a vitát félbeszakítom. Javaslatot teszek arra vonatkozólag, hogy legközelebbi ülésünket holnap, pénteken délelőtt 10 órakor tartsuk, és annak napirendjére tűzzük ki a napirenden szereplő törvényjavaslat folytatólagos tárgyalását. Méltóztatnak napirendi javaslatomhoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház az elnök napirendi javaslatát magáévá teszi. A mai ülésen tett elnöki bejelentéshez kepest gróf Bethlen György képviselő úr a házszabályok 143. §-a 1. bekezdésének a) pontja alapján kíván szólani. . . Gróf, Bethlen györgy képviselő urat ülea a szó. Gr. Bethlen György: T. Ház! Engedelmet kérek a t. Háztól, hogy ilyen címen kértem szót. Azt hiszem azonban, hogyha az alatt a rövid idő alatt, amely rendelkezésemre^ áll, ezen a címen felszólalok, talán nem lesz egészen felesleges az, amit el akarok mondani a tegnapi ülésen elhangzott bizonyos állításokkal kapcsolatban. Sőt állítom, hogy hasznos is lesz bizonyos dolgoknak itt való tisztázása akkor, amikor ezeknek a tisztázása két esztendeig lehetetlenné vált a román cenzúra miatt, de az 1940. évben történt szerencsés visszacsatolásunk után is akadályokba ütközött a magyar cenzúra tilalma folytán. Minthogy egyike vagyok, — mert csak ketten vagyunk ilyenek a Házban — akik ezeket az eseményeket mint szem- és fültanuk, mint élő tanuk igazolhatják, ennélfogva méltóztassék nekem is megadni a jogot ahhoz,, hogy némi reílexiót tehessek a tegnap elhangzottakra. (Haltjuk! Halljuk!) Tusa Gábor képviselőtársam beszédéről van szó, aki engem meg is nevezett, és aki beszédében foglalkozott a romániai magyarságnak 1938-bain, 1939-ben és a következő években való politikai magatartásával és sorsával. Mellesleg megjegyezve, erről a kérdésről a múlt esztendőben, amikor gróf Bánffy Miklós felsőházi tag beszéde alkalmat adott nekem erre, nyilatkoztam, sőt úgy érzem, hogy — úgy, mint most is — kötelességmulasztást követtem volna el, ha nem tettem volna meg arra vonatkozó észrevételeimet. Akkor megtettem bizonyos részben ezekre való észrevételeimet, amelyeket az igen t. Ház tagjainak akkor elküldöttem nyomtatásban. Nem akarom mindazt ismételni, — időm sincs rá — nem is fogom megismételni azokat, amiket akkor mondottam, olyan okokból, amelyeket itt talán felesleges megemlítenem. Ezért nem is akarom a kérdés minden részletét feltárni ; hiszen ez lehetetlen is számomra. Egészen röviden azonban meg akarom tenni azt a megállapítást Tusa Gábor képviselőtársam beszédére, hogy először: téves az az állítása, hogy a magyar kisebbségeket ugyanúgy kezelték, mint a német kisebbséget. Rövid leszek, hoszszúra nyúlna ennek részletes kifejtése. Azt állítom, hogy habár a politikai pártokat, mint ilyeneket.^ Romániában 1938-ban eltörölték, ennek ellenére a németek szervezetét továbbra is éppenúgy fenntartották és azzal éppenúgy tárgyaltak azután is, mint azelőtt. Leghatározottabban megdől tehát az az állítás, mintha egyenlően kezelték volna ezt a két kisebbséget. Méltóztassanak tehát megmásítani ezt a szempontot. A második, amit tisztelettel szintén csak röviden állítok, az, hogy a népközösség vezetésére nézve kezdettől fogva az az álláspontom volt nekem és mindazoknak, akik addig és azelőtt választott vezetői voltak a magyar pártnak, mint az egyetlen nem politikai pártnak, hanem nemzeti szervezetnek, hogy inkább semmi se legyen, mint egy oktroj által összeállított belső szervezet, különállóan tudniillik attól az állami párttól. Szóval inkább semmi se legyen, mint egy oktrojált szervezet. Ennek ellenére nem tudom, kinek az ajánlására, miképpen, csak egészen röviden konstatálom, hogy a számba jöhető tényezők konszenzusa nélkül és annak hiányában a román belügyminiszter egyszerűen, — és ez faktum, amint a nyilvánosságra jutott errevonatkozó irat is szórói-szóra mondja — a román belügyminiszter »Gróf Bánffy Miklósnak saját kérésére működési engedélyt adott az ő elnöklete alatti magyar népközösség számára«. (Mozgás. — Rajniss Ferenc: Saját kérelmére?) De tovább megyek. Tusa Gabor t. képviselőtársam, úgy gondolom, talán nagyon lebecsüli az erdély közönségnek és a magyar képviselőház tagjainak is az ítélőképességét akkor, amikor úgy állítja oda, az 1939-es választást, mintha az hű kifejezője lett volna^ az akkori közvéleménynek. Tudjuk, hogy már a jelölésnél is kényszer volt, a jelölés is csak kormányengedéllyel volt lehetséges. Tudjuk, hogy az embereket úgy terelték, mint a birkákat, hogy minél nagyobb leszavazási arányszámot mutassanak ki és azt is tudjuk, hogy kötelező szavazás, bírság, stb. volt. Éppen így mondhatnám, hogy a mostani, talán csak pro-