Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-225

Az országgyűlés képviselőházának 225. ülése 19 Ul november 26-án, szerdán. 17 lát kell felemelni; én azonban nem vagyok híve az emelésnek, mert akkor ez az emelés az egész vonalon magával fogja rántani az árakat. (Böres János: Az 1938-as árakat kell visszaállítani!) Tudott dolog, hogy tisztviselőink alacsony fizetésükkel olyan helyzetben vannak. hogy már képtelenek megfizetni a ma meglévő árakat, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloidalon.) éppen ezért minden áron azon kellene lennünk, hogy megnyugvást teremtsünk, mert hiszen ameddig háború lesz s minél tovább tart a háború, természetesen mindig súlyosabb és súlyosabb lesz a helyzet. Ha azonban azt Játja a nagyközönség, hogy erős kézzel, megértéssel, egyforma mértékkel (Felkiáltások a bZélsöbaloldalon: Szakszerűséggel!) és szakszerűséggel intézik a dolgokat, akkor meg lesz nyugodva; ha tíz embernek jut egy csizma, akkor csak az egyik fog csizmában járni, de nyugodt lesz; viszont nem leiiet nyugodt ma, amikor azt látja, hogy nem igazságos a kiosztás, amikor a tízgyermekes családapának, mezőgazdasági munkásnak egy cipőt adnak a fia, iskolás gyermeke számára, a többi kilenc gyermek pedig lábbeli nélkül marad. Nem lehet nyugodt az az ember, ha, megtudja, hogy mielőtt a cipőrendelet megjelent, három-négy nappal előbb a rádió ezt bejelentette, tehát volt idő a rendelet megjelenéséig és akinek pénze volt, az elvitte az üzletekből az árut, (Egy hang a szélsőbaloldalon: Feketén!) nem feketén, hanem szabadon, mert még nem volt rendelkezés, csak a rádió jelentette be a dolgot. Mondom, akinek pénze volt, az tudott venni, a szegény embernek pedig, aki várta a termést, vagy ha tisztviselő volt, várta, hogy a hó végén majd megkapja a havi fizetését, nem jutott már cipó. Most egyforma mértékkel mérik a jegyet, de most már a pénzes emberek, ha előrelátók voJtak, nagy raktárakkal rendelkeznek. Ezen a téren is kérném a miniszter urat, intézkedjék erélyesen. Nem kellene megijedni még a razziától sem. Amint a mezőgazdasági cikkeket most jön ki a katonaság rekvirálni, — ami természetes is, kell is, szükséges is, megnyugvással is fogadjuk — szükséges, hogy a másik téren, az ipar és a kereskedelem terén is ugyanezzel a mértékkel mérjenek, (Igaz! Ügy VOM! a széiaőbatotdalon.) Amikor ezt fogja látni a falu társadalma, akkor igenis, megnyugvással veszi azt is. nem tíz deka zsírt kap, hanén kettőt, de megnyugvással veszi azt is, ha nem jut semmi, csak egyenlő mértéket lásson a falu és a város között. (Ügy van! Ügy van! a azélsőlaloldalon.) Visszatérve még a sertéshízlalásra, amikor a mai helyzetet figyelem, látom, hogy a kisgazdák tárgyalják a gazdakörökben ezt a gondolatot, hogy ők is szeretnének benne résztvenni, de nem kapnak s már a múltban sem kaptak az ilyen kis hizlaldák abraktakarmanyt. Az egyik elmondotta, hogy tavaly, amikor megjelent a rekvirálóbizottság a községházán, a gazdák minden dobszó nélkül odamentek és a bizottság ki sem ment rekvirálni, mert minden gazda bement oda s felajánlotta, amije volt: kukoricát, búzát, stb. A rekvirálóbizottság vezetője annyira meg volt elégedve, hogy ki sem ment a községbe rekvirálni; olyan szép mennyiség jött össze, hogy a bizottság tovább ment más községbe a kötelességét végezni. Másnap azonban megjelent egy zsidó nagybirtok kocsija összeszedni a felajánlott gabonát. Akkor döbbentek meg a gazdák, hogy hiszen akkor ők is hizlalhattak volna KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XIL disznót; miért a zsidó nagybirtokosnak, az ipari hizlaldának viszik el a gabonát, amikor ők éppen úgy fel tudták volna hizlalni vele a disznót. Igen ám, csakhogy akkor már az árak le voltak rögzítve, — amint az előbb említettem, a 80 kilós disznó ára 2 pengő 20 fillér volt — s meg voltak a hivatalos maximális arak; ellenben a kisgazda ebben az előnyben nem részesült, neki az első kilótól végig 1 pengő 44 fillérért kellett odaadnia a disznót. Ma pedig az a helyzet, hogy ugyanezek az ipari hizlaldák 35 kilós súlyig 3 pengő 40-ért, 3 pengő 50-ért veszik a süldőket és iparkodnak titokban olyan szerződéseket kötni, hogy lekötik a disznókat az ipari vállalatoknak. így az ipari hizlaldák olyan előnyös helyzetbe kerülnek, hogy msgint 10—15 fillérrel nagyobb bevétellel hizlalnak, mint a kisgazda. Ezen a téren egyenlőséget kell teremteni és a kisgazdának is lehetővé kell tenni a hizlalást. Ennek érdekében a kormányzatnak is feltétlenül áldozatokat kell hoznia. Eddig már egyesek hoztak áldozatot, hoztak a vármegyék, hoztak a városok, de ez még nem megoldás. Különösen a városoknál tűnik ki, hogy milyen ráfizetéses a hizlalás. Például Érsekújvár városa hizlal az ellátatlanjai részére disznókat, ráfizet 40—50 000 pengőt, de mégis megteszi erkölcsi szempontból, nogy a város szegény lakossága ne maradjon zsír nélkül. Uraim, ne kívánjunk ilyen ráfizetést és ne akarjunk minden dolgot könyöradománnyal megoldani, mert ez nem megy. Megy talán egy darabig, de általánosságban eddig sem tudtuk ezzel megoldani a dolgokat és a jövőben sem fogjuk tudni, hanem csak, akkor, ha radikálisan fogunk hozzá a megoldáshoz. A gazdák körében, a falu népében igen nagy elkeseredést váltott ki a következő dödög. Most, amikor mindennek ilyen nagyon felmegy az ára, amikor igen nagy áldozatok árán kifejlesztették az állattenyésztést, a szarvasmarha-tartást, megjelent egy kormányrendelet hogy nem szabad a szopós borjút levágni. Ezáltal szépen felszaporodott az állatállomány. Amikor azonban szépen felszaporodott, egyszerre 30%-os áresés következett be, ugyanakkor pedig az iparcikkek ára 200%-os emelkedést is mutat. Ez nagy sérelme a falunak. Nagyon kérem a miniszter urat, találjon valami megoldást erre is. Ha olyan sok jószág van,, hogy a belső fogyasztáson felül feleslegünk van. akkor tessék megengedni, hogy ki vi gyük külföldre, hogy a, gazda pénzt^ is kapjon, hogy meg tudja vásárolni a drága iparcikkeket. Mégis lehetetlen, hogy minden indokolás nélkül 20%-os áresés következzék be. (Rajniss Ferenc: A mai világban!) Én a bajok lényegét csak abban r latom, t. Ház, hogy itt nincs általános irányítás. A gazdasági ágak egyik részét erős kézzel lefogják, az árakat lerögzítik, a másik gazdasági ágban viszont teljes szabadságot engednek es így alkalom adódik a rossz szándékra, rosszakaratra és mindig éppen a becsületes ember az, aki a rövidebbet húzza. (Ügy van! Ügy van!) Ismételten nagyon kérem a miniszter urat. hogy ezt a kérdést, amennyire csak lehet közmegnyugvásra oldja meg. Igaz, hogy háborús viszonyok vannak, de azt, hogy ezen javítani lehet és kell is javítani, nem vonhatja kétségbe senki. Olyan disznó-árat kell megállapítani, amelyet meg tud fizetni a szegény ember is, de mindenesetre olyat, hogy a gazda ne fizessen rá. Hiszen kimondottan csak az 3