Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-227

Az országgyűlés képviselőházának 227. illése Whl november 28-án, pénteken. 191 magyar Nemzeti Színházat, nagy megérzéssel ott folytatták az előadást, ahol abbamaradt, »Lenni* vagy nem lenni, ez itt a kérdés«, de flimíg húsz esztendővel előbb keservesen sírt fel a közönség, most is felsírt, de a szemében örömkönnyek ragyogtak, mert húsz esztendő multán a színész hangsúlya nem a »nem lenni« szavjakon, hanem a »lenni« szón volt. Lenni, ez a kérdés az örök magyar kérdés! Amíg azonban húsz esztendővel előbb ez a kérdés tragikusáéi szomorú volt, addig húsz esztendő multán ebben a kérdésben már benne volt az igenlés, hogy ez a nemzet lenni akar és lenni fog minden nehézségen és minden poklon keresztül is. (Uffy van! Ugy van! —- Taps.) Húsz esztendővel ezelőtt a magyar külpolitikai helyzet szomorúbb volt, mint bármikor a magyar történelem folyamán. Megcsonkított trianoni ország, forradalmak lázában meggyötört társadalom, fegyvertelen, védtelen'nemzet állott itt és körülötte volt a nagyranövesztett, felfegyverzett kisantant, mint börtönőr. Húsz esztendő multán a tengely egyenrangú szövetségese ma a megnagyobbodott Magyarország. Bizonyosan látják ők is, hogy ez a szövetség a mi részünkről nem konjunktúrabarátság. Helyesen mondotta Bárdossy miniszterelnök és külügyminiszter úr: »Magyarország és Bulgária hűsége s kapcsolata a Német Birodalomhoz és Olaszországhoz nem az Ő hatalmuk sugárzásában fejlődött ki s nem ennek fényében nőtt naggyá és ezt bizonyosan tudják ott, ahol ezt tudni kell«. Ausztria az elmúlt évszázadok folyamán a magyar aspirációkkal szemben igen gyakran a nemzetiségeket játszotta ki. Bizonyos vagyok abban, hogy az egészen elsőrangú német és olasz külpolitikát nem fogják tudni megszédíteni, eredeti álláspontjától eltéríthetni azok a próbálkozások, amelyek a mag;yar tengelybarátság elsőbbségét túlzott és éppen azért gyanús lojalitással akarják ellensúlyozni. T. Ház! Közismert dolog ma már, — a külpolitikai vitában itt is szó volt róla, — hogy újra kialakulóban van köröttünk egy kisantant, kisebb formában, kisebb hatalommal a megnagyobbodott Magyarországgal szemben, de — ezt felelősségünk teljes tudatában mondhatjuk — ugyanazokkal a metódusokkal és ugyanazokkal az aljas eszközökkel dolgozik igen gyakran, amelyekkel a benesi kisantant dolgozott. (Ügy van! a középen.) Hangoztatták, de nem lehet eléggé hangoztatni, hogy propagandára van szükség ez ellen a törekvés ellen Berlinben és Rómában is, mert bizonyos az, hogyha egy hazugságot sokáig hangoztatnak, abból a rágalomból előbb-utóbb megragad valami, "(fir. Braunecker Antal: Az oláh nem szégyenli!) Propangandára szükség van a tengelybarátoknál, de szükség van és remélem, nem lenne eredménytelen Szlovákiában és Horvátországban sem, mint ahogyan a kicsiny Szlovákia és Horvátország is önálló állami létének szinte már az első napjaiban megindította a propagandát minden államban, többek között Magyarországon is. Bizonyára képviselőtársaim is kapják állandóan a hivatalos szlovák propaganda képes folyóiratát, amely Magyarországon azt akarja megmutatni, hogy ez a kicsiny állam dolgozik, életképes (Bodor Márton: Nem hisszük el!) és szimpátiát akar maga iránt kelteni. Egészen bizonyos az, hogy Magyarország a kisebb népeknek önállóságra, kultúrára, növekedésre való törekvését szimpátiával is nézi, de ugyanakkor szükség van a magyar propagandára a még teljesen meg nem mételyezett szomszédállaniokban, hogy azok megértsék azt, hogy mi nem akarunk töbjbet, mint a »primus inter pares« szerepét, nemcsak a magunk, hanem a Duna völgy minden népének a hasznára. T. BJáz! A külpolitikának legfőbb fegyvere az erős hadsereg. A hadsereg szétzüllesztése hozta nyakunkba húsz esztendővel ezelőtt Trianont, a hadsereg hiánya tette hatástalanokká Genfben Apponyi Albert legragyogóbb érveit is. Viszont barátaink segítségén, diplomáciánk ügyességén túl nem utolsósorban a fiatal magyar (honvédségnek köszönhetjük a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék hazatérését is. Ez a magyar honvédség jelenleg az orosz síkságon zajló hősi harcaival bizonyítja, hogy a magyar nemzet mindig jelen volt és jelen lesz azokban a küzdelmekben, amelyek az európai keresztény kultúra ellenségeit vannak hivatva elnusztítani. Ez a harc a magyarság részéről nem irányul területi gyarapodásra, anyagi haszonra, és mégis az egész magyar nemzet imádságos szeretete kíséri ä harcban álló sereget, mert a magyarság egész egyetemessége, intelligenciája, de nemcsak az, hanem parasztsága ós nehéz munkássága is egy tör ténelmi magyar nemzetnek, nem egy márólholnapra lett állaimnak a tagja, lelkében minden magyarnak azzal a beidegzettséggel, hogy nekünk magyaroknak nemcak az a rendeltetésünk itt a Duna völgyében, hogy megmaradjunk, hogy vegetáljunk, hanem ennél sokká! több, őrtállói, védelmezői, igen sokszor saját vérünk árán védelmezői legyünk az európai keresztény kultúrának. (Taps a jobboldalon.) T. Ház! Felesleges bizonyítanom, hogy a megnagyobbodott ország nem folytathatja á maga életét ott, ahol 20 esztendővel ezelőtt félbeszakadt. Más a helyzte, mások az adottságok, mások a feladatok. A keresztény politikus helyzete, amikor a változás szükségességéről van szó, roppant könnyű. Nem kell mást tennie, mint hivatkoznia arra, hogy keresztény politikus elődjei már a háború előtt megjósolták, hogy a zsidóság emancipációjával súlyosbbított liberalizmus és annak természetes antipólusa, a marxizmus, az országot előbbutóbb romlásba fogja dönteni. Amikor azonban mi a változás szükségességét nemcsak elismer jük, hanem kívánjuk is, azt is hangoztatjuk, hogy, Apponyival szólva, »mindent felforgatni akarni épp olyan hiba, mint mindent fenntartani akarni«. Amikor mi a magyar alkotmány fejlődésének, a nemzetiségi kérdés szabályozásának, a magyar társadalom és. gazdasági élet hivatásrendi megszervezésének .és korszerű, szociális reformjának megoldását, felvetjük, a megoldásokat mindig abban a szellemben képzeljük el, amelyet a Szent Korona tana sugároz és megkövetel. Meggyőződésünk szerint nincs olyan problémája a magyar életnek, amelyet a Szent Korona tana lényegének érintetlen megőrzésével jól és korszerűen meg ne lehetne oldani. T. Ház! A Szent Korona, mint Prohászka mondja, »a királyi tekintélynek és a nemzeti szabadságának szimbóluma a magyar nemzetet és a nemzetiségeket egy corpus politicummá összeforrasztó szent kapocs«. Ennek a Szent Korona tannak a keretében megvalósítható a ma kétségtelnül szükséges tekintélynek a kihangsúlyozása és nagyobb szerephez juttatása az ország kormányzásában anélkül, hogy a nemzet szabadságát, akaratának nyilvánítási lehetőségeit, a törvényhozásban és az ; ellenőrzésben való jogos részvételét"elsikítasztanők.