Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.
Ülésnapok - 1939-216
68 Az országgyűlés képviselőházának 216. ülése 19Uí november ll-én, kedden. szellőmtől és tele vagyunk életidegen müvész § tudós és írófigurákkal. Tudósaink és művészeink — de különösen a Magyar Tudományos Akadémia — azt hiszik, hogy a nép van őértük és nem ők a népért, a népi közösségért. A Ma gyár Tudományos Akadémia kezelésében például nemzeti kincsek mennek tönkre a helyett, hogy azokat a népi kultúra szolgálatába állítanák. Gondolok itt a Bolyai-hagyatékra. Ott porlad a szekrényekben, a helyett, hogy a nagy tömegek rendelkezéséne bocsátanak. Gondolok itt azokra a müemlékszámba menő épületekre, amelyek üresen konganak, a helyett, hogy be állítanák őket is a népi közösség szolgálatába. Kérdem: hol van az a kéz, az az intézmény, az a kultuszkormányzat, amely végre minden erővel hozzáfog a népd kultúra feltárásához, meg becsültetéséhez, annak tudatosításához, hogy a magas kultúrát, amelyre nagy szükség van, hozzákapcsolja a népi szellem gyökereihez1 ? Ide kívánkozik, t. Ház, Vörösmarty kérdése: »Hol vagyon az, aki merész ajakát hadidalnak eresztvén, a riadó vak mélységet felverje szavával?« Vannak egyéni vállalkozások, de nagyrészük belevész a közömbösségbe, a megnemértés sűrű ködébe. Művészetünk idegenek kezében eltávolodott az élettől és bizony, sok tekintetben a csőd felé halad. A népi szellemtől távol élő életidegen, vagy nagyrészben liberális felfogású, nagyrészben sokszor zsidó művészeink állandóan újat keresnek, aiz újdonság keresése a lényeg művészetükben, hogy ezzel csiklandozzák a szemlélő idegiéit. Ez lehet a riport szándéka, de soha sem lehet a művészeté. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalion.) A magyar keveset szól, de annak magva van. Nem cikotrnyáz, hanem tömören adja elő mondanivalóját, nem szójátékokat gyárt, hanem gond ólatokat közöl. Kérdem: vájjon hol van ettől a mi hivatalos nyelvünk? Be kultúrpolitikánk és a Magyar Tudományos Akadémia ezzel vajmi keveset törődik. Az utcák tele vannak helytelen magyar feliratokkal, kifejezésekkel, nevekkel. Nem is beszélek azokról, amiket Meskó igen t. képviselőtársam említett. De hol van az az intézmény, amely végre rendet teremt ebben a dzsungelben 1 ? \ kultuszminiszter úr költségvetése 46.000 pengőt irányoz elő irodalmi célokra. Az indokolás azt mondja, hbgy az önhibájukon kívül súlyos anyagi helyzetbe jutott képzőművészek, zeneművészek és mások, valamint írók segélyezéséről kíván itt gondoskodni. Ugyanakkor az izraelita vallásfelekezet támogatására öszszesen 344.945 pengőt irányoz elő. Ha így támogatja kultúrpolitikánk a tehetséges népi irodalmat, akkor ne csodálkozzunk az elbnriánwott. döhbenetesen erkölcstelen, ízléstelen és idegen ponyvadömpingen. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.} A ponyvairodalom kérdése, i-sren t. miniszter úr, a kultúrpolitikának egyik határkérdése. A ponyvaregény-irodalom ma már tisztán zsidók kezében van. Ha meg; figyeljük a fordítókat és az álnevek mögé bújó írókat, azok mögött mindig hazai zsidókat találunk és az egész ponyvairodalom, mint üzleti vállalkozás, nem más, mint a hazai zsidóság termése. Tessék megszüntetni ezt és ne tessék megengedni, hogy a zsidók álnevek mögé bújjanak a felelősség elől. T. Ház, ha a lélek ilyen ócska, ilyen silány, ilyen vásári és ilyen kültelki szellemű ponyvakultúrával rendelkezik, akkor elveszítjük a jövőt, mert a léleknélküli test halott és a knltűranélküli nép «Vnusztnl. felszívódik a környező m ágasa bh kultúrába. A zsidókérdéssel kapcsolatban fel kell vetnem azt, mily nagy baj nálunk, hogy a zsidókérdés szellemi megalapozása még mindig nem szalonképes kultúrpolitikai feladat. Higyjék el. nekünk, fiatal keresztény magyar történész írótársadalomnak volna kötelességünk. hogy megírjuk végre a zsidóság történetét, ihogy tisztán lássuk, milyen borzasztó bűnt követett el a zsidóság Európa és a magyarság érdekei ellen, mert a végén a zsidóság eJ fogja tüntetni a kútfőket. Mi nem foglalkozunk zsidókérdéssel, a zsidó történelemmel, ugyanakkor a zsidóság^ megírja a városok elzsidósításának történetét. Mint ahogy például dr. Sós Endre dicshimnuszt zeng a zsidóságról, mint abogy rengeteg történethamisítás van például a Kereskedelmi Bank történet£ nek megírásában, amely munka bebizonyítása mindannak, amit nem hiszünk el. T. Ház! Ha a kultuszkormány munkája* nézem, amely hivatott a nemzetnevelést és a kultúrát irányítani, megállapíthatom, hogy hűségesen követi a kormány programmnélküli programmját. amely a legutolsó megállapítások szerint nem más, mint szellemi, kulturális, gazdasági tartalékerőnknek a konzerválása, béke és nyugalom, rend, értelem á« egy kis nélkülözés: ezt nyilatkoztatták ki a kormánytényezőik. Mindez természetesen nem tervszerűség, nem nagyvonalúság, nem jövőbelátás és nem fejlődés, pedig régi igazság, hogy háborúra a békében kell felkészülni, bekére pedig a háborúban. A konzerválás megállást jelent, a megállásról pedig Széchenyi azt mondta, hogy az nem más mint hátrálás. Tervszerűtlenség, a szerves egység hiánya jellemzi a kultuszkormány munkáját is. Részletmegoldások és epizódok között elvész a főszerep: a kultúrpolitika átállítása népi alapra és a népi közösség szolgálatába állítása. Én elhiszem, hogy egyes osztályfőnök urakban sok jó szándék van és sok jó elgondolás, de rossz az a rendszer, amelyik mindig csak foltozgat. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hóman Bálint miniszter úrnak idestova tízesztendős uralkodását a kultúrpolitika élén az ilyen sajátságos részletmegoldások jellemzik. Megértem, sokszor kötelezték őt a viszonyok és a körülmények. Csak így történhetett meg, tudniillik, hogy az ő minisztersége alatt virágzottak például az iskolatípusok változatai. A Klebelsberg Kunó-féle reáliskola, reálgimnázium és gimnázium helyét átvette az alsó négy osztályban az egységes középiskola. Helyes. A felső osztályokban azonban tulajdonképpen megmaradt a három típus, mert maradt a reálgimnáziumi vonal, maradhatott a humánus vonal s maradt azzal a bizonyos helyi tantervvel, az ábrázoló mértannaí, a reáliskola típusa is. Még meg sem szokta a magyar társadalom ezt az átalakítást, a szülők éppen csak rájöttek, hogy a fiúk most már nem reáliskolába, hanem megint reálgimnáziumba jár, amikor 1938-ban ismét beköszöntött a változások rózsás kora; megszületett az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági középiskola és megszületett negyedikül a líceum. Nagyon természetesen, szükség volt rá régen, de mivel én most csak a változásokról akarok beszélni, ismét megállapítom, hogy az átállítás nem ment simán, zökkenők nélkül. A szülők ismét nem tudták, hogy a gyermekük tulajdonképpen hová jár. A líceum megszületésével halálra ítélték a kitűnő úton haladó ötéves magyar tanítóképzőt. A tanítóképző intézetek nagyrabecsült * tanári testülete, amelyet »meglehetősen jól is-