Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-216

Az órezággyűlés képviselőházának Êlê. roni-négy-öt gyermekük van, már a tandíjnál, már az iskoláztatásnál is érezzék a családvédelem üdvös hatását, 'amelyről olyan sokat beszélnek, de amelyért, sajnos, olyan keveset tesznek. Amelyik családban három gyermek van, ott feltétlenül egynek teljes tandíjmentességet kellene adni az összes iskolákon végig, ötgyermekes család egyik gyermekét, a legtehetségesebbet, egészen az egyetemig teljesen az államnak kellene bizonyos alapból felnevelnie. így tudnánk csak olyan utánpótlást kapni, amely nem szakad el a falutól, amely nem ül fel bizonyos üres européer fogalmaknak, a szabadgondolkodás világterminólógiájának, hanem valóban színtiszta magyar marad még akkor is. ha köntöst változtatott is, ha a falusi gúnyát levetette is. Ez a magyar műveltség kérdése, annak a műveltségnek, amelyet valamennyiünknek minden téren és minden körülmények között ápolnunk kell. Ez megnyilatkozhat kicsiségekben is, a ruházatban, a viseletben, a hagyományok ápolásában. Itt van töbhek közt, hogy mást, ne említsek, Paulini Bélának a Gryöngyösbqkréta akciója, amely gyönyörűszép intézménnyé ^ fejlődött, csak egyre kell itt vigyázni: a túlzásoktól óvakodnunk kell. Azután vigyázni kell arra, hogy műtánctanárok állítólagos új magyar táncokat ne találjanak ki. Böngésszünk csak a múltban, vegyük elő a régi hagyományos táncainkat, énekeinket és viseletünket, de holmi újabb modern magyarok ne konstruáljanak újabb viseleteket, újabb táncokat, mert másképpen elvész a lényege annak a szép intézménynek, amelyet az illető úr elgondolt. Mélyen t. Képviselőház! Kicsinységekben is megnyilvánul, hogy valaki magyar-e vagy nem magyar. Ez nem mindig azon múlik, hogy milyen nevet visel, honnan származik, hanem azon, hogy mi él a lelkében és a szívében. Én magyarnak tartok — különösen a mai nehéz időkben — mindenkit, aki ki akarja venni a részét a magyar sorsközösségből, bárhonnan származzék is. (Élénk helyeslés.) Ez felel meg a szentistváni gondolatnak és ehhez alkalmazkodjék ebben az országban mindenki, azok a tiszteletreméltó nemzetiségek is, amelyek iránt mi mindig szeretettel és becsülettel viseltetünk, akik sokszor többet kaptak, mint mi. Ez volt az a bizonyos rosszul értelmezett magyar szabadéivűség: többet mutatni, nehogy azt higyjék, hogy mi elfogultak vagyunk. Ha ugyanis egy országos statisztikát, egy számadatot méltóztatnának megnézni, akár a magas állásokban lévőkről, akár a földhözjuttatottakról, akkor azt méltóztatnának tapasztalni, hogy a honszerző magyarok ivadékai a született magyarok, mindenkor háttérbe szorultak (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) és ha bármikor rossz bánásmódról lehetett szó ebben az országban, (Palló Imre: Most is így van!) akkor ez nemcsak a magyar, a néniét vagy az oláh ellen irányult, hanem mindenkivel szemben egyformán éreztette rossz hatását az akkori átkos liberális rendszer. Én, mint magyar képviselő, mint öntudatos magyar ember, figyelmeztetek innen mindenkit, ne éljenek vissza a magyar vendégszeretettel, hanem gondoljanak a magyar nemzetre hálatelt szívvel mindazok, akik bármikor is jöttek be ebbe az országba, berendezett gazdaságokba és földeket kaptak. Igaz ugyan, hogy itt hézagot pótoltak, ide kultúrát is hoztak, azt elismerem, nem tagadom, mert akkor igazságtalan lennék, de mindenesetre javakat nem hoztak magukkal, (Ügy van! Ügy van!) mert ha ülése 19ÍÍ november il-en, kedden. 61 lett volna nekik, akkor kint maradtak volna. Legyenek hálásak ezzel a nemzettel szemben mindenkor, de különösen akkor, amikor az nehéz időket él, amikor ennek a nemzetnek létéről vagy nem létéről van szó; becsüljék meg magukat, becsüljék meg a magyar vendégszeretetet és legyenek hálás szívvel azokkal szemben, akik javakhoz juttatták őket. Ez a legkevesebb, amit ebben az országban bárkitől elvárhatunk. Ez nem túlzás, ez önérzetes magyar hang, mert csak így tudjuk azt a közös celt szolgálni, amely mindenkinek szeme előtt lebeg. Kimutatásokat tudnék a Ház asztalára letenni arról, hogy vannak községek, amelyeknek lakosai, akik későbbi időpontban jöttek ide be, ma már mint magyar állampolgárok mindannyian földdel rendelkeznek, ugyanakkor az én fajtám csak béres. Igazán nem lehet tehát mondani, hogy e téren részrehajlás történt, mert a magyar mindig szerényen visszahúzór dott, nem érvényesítette jogait és nagyon furcsa dolgok jönnének ki ebben az országban, ha minden téren a számarányt kezdenők han

5goztatni és azt mondanók, hogy mindenütt, mindenféle pozícióban, az iparban, a kereskedelemben és a földbirtoklásban is számarány szerint akarunk érvényesülni mi, magyarok. Mélyen t. Képviselőház! Ahhoz, hogy megfelelő utánpótlást adhassunk a nemzetnek és betölthessük^ a hézagokat, szükséges, hogy olyan tanerő álljon rendelkezésre, amely hivatásának magaslatán áll minden tekintetben. Nem akarok én most a mocsárforradalomra hivatkozni, pedig ugyebár mondhatnám, hogy a kommunisták itt Magyarországon azzal akarták megnyerni a tanítói kart, Hogy a tanítókat mindjárt az első osztályba sorozták, kiemelték őket a szürkeségből és azt mondották, hogy ezek a legértékesebb elemek, mert úgy gondolták, hogy kommunisták lesznek és az ő tanaikat fogják hirdetni. Ez a célzat azonban megtört a magyar tanítói kar hazafias érzésén, nemzeti öntudatán, mert bár, amint képviselőtársaim mondotta, azelőtt csak szemüveget kaptak és mást nem, ezen át néztek a rózsás jövőbe és tudták, hogy kell egy igazságosabb kornak is eljönnie, amikor bőkezűbben és megértőbben fognak gondoskodni a nemzet napszámosairól, a magyar tanítókról. Elismerem, mélyen t. kultuszminiszter úr, hogy a tanítói kar érdekében történtek lépések, haladás van ezen a téren, de mint Makray t. képviselőtársam nagyon helyesen megjegyezte, ez még mindig nem elég. A tanítónak olyan gondtalan megélhetést kell biztosítani, hogy ne kelljen neki mellékfoglalkozás után néznie. Nagyon szomorú dolog ugyanis, amikor biztosítás után szaladgáló vagy tojásvásárló tanítót látunk. Ez a nemzet szégyene és én pirulok, amikor ezt látom, mert szerintem nekünk elsősorban azokról kell tisztességgel és becsülettel gondoskodnunk, akikre a nemzet legdrágább kincsét, a gyermeket rábízzuk. Osak úgy tudunk egy öntudatos, erős nemzetet talpraállítani és annak újabb ezer évet biztosítani, ha gondoskodunk azokról, akikre gyermekeinket rábízzuk. Én mint ötgyermekes családapa beszélhetek erről, mert látom, hogy mit jelent egy édesanyának az öt gyermekét felnevelni, sarát gyermekeimről beszélek. Tudom, menynyire igénybeveszi a gyermeknevelés a szülőnek, az édesanyának a türelmét. Tessék már most elgondolni, hogy ezelőtt TO-^O gyermeket rábíztak arra a néptanítóra. Micsoda önmegtagadás kellett hozzá, mikor közben eszébejutott, hogy a felesége beteg, nincs gyógyszer, a lányát nem tudja iskoláztatni, a fiát nem