Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

574 Az országgyűlés képviselőházának 224 ségi érdemei vannak annak a túloldalon ülö képviselőtársunknak, aki most száz holdakat kapott vissza a birtokából? (Incze Antal: Erre tessék felelni! — lloyszky János? Kapott visasza?) Mi igenis hajlandók vagyunk ezt a kérdést vizsgálat alá bocsátani, söt parlamenti bizottságot kérünk, amely ezt a kérdést végre vizsgálja felül, vizsgálja félül az, egész felvidéki föidreformkérdést, mégpedig olyan szempontból, hogy amíg Jaross Andor ott ült a miniszteri székben, kinek juttattak földet és azóta kik kaptak vissza olyanok, akik a .kisebbségi küzdelemben részt nem vettek? (Úgy van! V gy van! Taps a szétsőbaloldalon.) Akkor beszéljenek! (Rajniss Ferenc: Üchtritz Amadé például! — Nagy László: Pálífy Józsi!) A rendelkezésemre álló rövid idő csak azt engedi meg, hogy egészen röviden érintsek a miniszterelnöki tárcához tartozó két kérdéskomplexust. Az egyik a kisebbségi kérdés, a másik a sajtóra előirányzott átalánnyal és a rendelkezési alappal kapcsolatban a propaganda kérdése. Jaross Andor igen t. képviselőtársam már utalt arra, hogy ma, amikor egész Európa élet-halálharcát vívja Keleten, amikor 12 nemzet fiai ültek össze Berlinben, hogy e küzdelemben való együttműködést megbeszéljék, akkor nekünk magyar példát kell mutatnunk a fegyelmezettség dolgában. E súlyos pillanatokban — erre Jaross Andor képviselőtársunk is utalt — a magunk fájó kérdéseit sem szabad idehoznunk, azokat alá kell rendelnünk az új Európa mai súlyos, általános kérdéseinek. Ëz az idő tehát nem alkalmas arra, hogy mi itt a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban összehasonlítást tegyünk abban . az irányban, hogy egyes itt élő nemzetiségeink milyen sorsban élnek és ugyanakkor milyen sorsban él az, e nemzetiségek anyaországában élő magyarság. Mi a mai nehéz időkben ezekkel a dolgokkal a nyilvánosság előtt nem foglalkozhatunk. Van azonban a nemzetiségi kérdésnek egy másik oldala, amellyel igenis, komolyan foglalkoznunk kell a nyilvánosság előtt. Mi régen valljuk, hogy az országunkban élő egyes kisebbségek sorsának rendezése elsősorban a mi dolgunk, de nem kizárólag tőlünk függ. Függ a külpolitika alakulásától. De hogy az e nemzetiségek mellett és ezek között élő magyarságnak sorsa milyen, hogy azoknak a magyar szórványoknak és végváraknak, amelyeket ezek a nemzetiségek maguk előtt példaként látnak, az állapota milyen, az teljesen és tökéletesen tőlünk függ. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ebből a szempontból én végtelenül kifogásolom, ho^y a miniszterelnökségi tárca költségvetésében a kisebbségek gondozása mellett nem találunk semmiféle tételt a szórványoknak, a végvidéki magyarság idegen néptengerben éló szigeteinek gondozására. Ez, t. Ház, nemcsak a kultusztárca kérdése és nemcsak a szaktárcák kérdése, hanem igenis itt magának a szaktárcákat irányító miniszterelnökségnek is külön tételt kellene erre a célra a költségvetésbe beiktatnia. Nemrégiben rövid utazást tettem a szórvány-magyarság között. Bejártam a Szamos völgyét, felmentem a Nagybánya és Felsőbánya körzetében fekvő színmagyar szigetre, jártam az országnak egy járásában, ahol 20 faluban összesen 88 magyar él, ahol 14 faluban egyáltalán, a mai népszámlálás adatai szerint sincsen magyar. Ezeken a helyeken vizsgáltam a szétszórt magyarságnak, a magyar szigeteknek lelkiállapotát. Mert mi igenis valljuk, hogy az egyes fajok együlése 19Ifi november 25-én, kedden. máshoz való viszonyában nemcsak a nyers számok döntenek. Valljuk, hogy vannak bizonyos pszichológiai motívumok is és hogy mennyire vannak, ezt a legjobban az bizonyítja, hogy a mi legnagyobb, legoéiltudatosabb erdélyi ellenségünJs, Onisifor Grüibu professzor 8 esztendővel ezelőtt egy önéletrajzszerű munkájában ezt írja magyarokról {oivassa); »A bekét a magyarokkal csak akkor fogjuk megvalósítani, ha véglegesen legyőzzük ezt az évezredes kötekedő ellenséget, iiogy Önmagában elismerje aiacsonyrendüségét.« Ulovszky János: Szemtelenség!,! Ezt írta ez a proíesszor nyolc esztendővel ezelőtt. Ebből azonban nemcsak az akkori elnyomás végcélja derül ki (vitéz Zermváry Szilárd: Mit lenét várni egy oláh tudóstói?) hanem kiderül az is, hogy a magyarságot, amely akkot számbeli kiseobségben anyagi ieromlásoan volt, 15 esztendő meghajszoitsága után sem tudták az alacsonyrendüség érzésébe belekényszeríteni, 15 esztendő után sem lehetett ráerőszakolni azt az állapotot, amely egy nemzetiséget, egy népcsoportot kisebbséggé tesz. De kérdem, t. Ház, mennyit használ ennek a nagyszerű, öntudatos lelkiállapotnak az, ha a szórványokon, a magyar szigetekben és a végvárakban utazva^ azt látjukj hogy a magyarság különböző rétegei a felszabadulás után egy esztendővel sem kapták meg különböző szenvedéseikért a sokat ígért jóvátételt. Mit használ e magyarság Öntudatának az, ha az ottani munkásság, kistisztviselöség, iparosság igen-igen széles rétegei egy teljes esztendő után a legegyszerűbb és legjogosabb kívánságaik teljesítését ' sem érték ePf Ma is előttem áll, t. Ház, az a megrendítő kép, amikor Felsőbányán, ebben a négy és íéiiezer lakosú színmagyar településben este a bányászok százait láttam munkába indulni. Oláh néptenger közepén él ez a négy és félezer magyar, húsz éven at megőrizve magyarságát s láttam, hogy ezek az emberek rongyokba csavart lábbal, cafatokban lógó kabátban, cafatokból álló sapkában vonulnak munkába és láttam a 25—30 éve« bányász arcán is a halálnak a vonásait. Ezek a legegészségtelenebb bányák és a román állam az egészségügyi berendezéseket is teljesen elhanyagolta. Az álarcokat, amelyekkel a iöld mélyébe leszállnak, nem fertőtlenítették, így,a bányászok egymástól kapták meg a tüdőbajt. Zuhany és tisztálkodóhely nem lévén, az évszázados beltenyésztéstől amúgyis degenerálódott magyarság magával vitte családjába a fertőzést. Ez az állapot — sajnos, ki kell jelentenem itt a Ház színe előtt — egy év alatt semmit sem változott. Egy esztendeje, hogy a felszabadulás elmúlt és a bányászokat nem emelték ki onnan, ahova a román szenny süllyesztette őket. Ennek a magyar településnek 75 százaléka tuberkulotikus-gyanús és még nem volt egyetlenegy röntgenvizsgálat sem. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Borzasztó!) Napibérők ma is átlagosan 3 pengő 50 fillér, csak egy-két vájárral találkoztam, aki 6 pengőt ért el. Szellőztetőberendezés máig sincs, zuhanyok nincsenek, a bányász a. felszabadulás után egy évvel is — ez állami üzem — kéményseprő módjára tér haza családjához, magával hozva a bánya minden fertőzését és ha a lopott fából vagy a szűkös szappanadagból telik, akkor meg is mosdik. Napokon keresztül mosdatlanul járnak a bányászok. Ugyanazok a művezetők és tisztviselők irányítják őket, akik a román uralom alatt. Ezt igazolja ennek a városnak a polgármestere is, aki Nyíregyházáról ment át