Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

Àz országgyűlés képviselőházának 224-. egy nemzeti megmozdulás jelentkezik, -holott tudjuk azt, hogy a Horia-lázadásban háromszor annyi magyar jobbágy, mint román jobbágy T-usztult el. Széchenyi István gróf éppen ezért a szociális téren kereste a nemzetiségi kérdés megoldását és politikai, valamint gazdasági reformjainak célja az volt. hogy a jobbágyság létérdekét' minél jobban biztosítsa. Ezt főkép a jobbágyság felszabadításával és az egyenlő teherviselés megvalósításával akarta elérni Emellett ellene volt az asszimilációnak és tiltakozott az ellen, hogy nyelvének használatában bárki is korlátoztassók. Gróf Széchenyi István a nemzetiségek kulturális szabadságának legvégső határát az ország területi, a nemzet politikai épségének veszélyeztetésében látta. Er volt Széchenyi István józan, okos nemzetiségi politikája a múlt század 30-es éveiben. Ezzel szembenálltak a ködös ideálok után kapkodó nemzetiségi agitátorok, valamint a bécsi politikának intrikái, amelynek végeredményben meghozták a végzetes és véres szakítást 1848ban, éppen akkor, amikor a nemzet élethalálharcát vívta. Mindezek dacára a nemzet mérhetetlen bölcseségrül tett tanulságot, amikor az 1868-as törvényhozásban è

a nyelvi szabadság és jogegyenlőség álláspontjára helyezkedve, meg' hozta már említett törvényünket. Ezzel a megoldással a nemzetiségek nem voltak megelé gedve, nem voltak pedig azért, mert a törvény nem ismerte el szervezkedésüket politikai kor porációnak. amelyről tudjuk azt, hogy lényegileg nem volt más, mint egy robbantási törekvés a magyar állammal szemben és egy széjjelszakítási törekvés az állam ezeréves területével szemben. T. Ház! Mi érezzük azt ma is, hogy a nemzetiségi küzdelem mögött végeredményben a pánszlávizmus áll, amely pánszlávizmus ma is él, hatalomra törekszik és amelynek sorsa abban a hatalmas és utáni küzdelemben fog eldőlni, amelyet Hitler vezér és kancellár a Szovjet ellen indított el és amelyet a magyarnemzet nemcsak a tengely iránti hűségénél, hanem saját jólfelfogott létérdekeméi fogva is messzemenőleg, vérrel és nemes elhatározással támogat. Ezt az elhatározást már azért is helyeselnünk kell, mert tudjuk azt, hogy a pánszlávizmusnak épp úgy, mint száz évvel ezelőtt, ma is, bár ma a bolsevizmus köpönyege alá bújva, csak az a célja, hogy Magyarországot és a magyarságot maradéktalanul elpusztítsa. Nem tudok mentséget találni azok számára, akik a nemzetiségi kérdést korporativ alapon akarják megoldani. Ezek lényegileg a benesi _ politika szállásesinálói és ennek a benesi politikának, amely egyszer már szétrobbantotta ezt az országot és amely szétrobbantást a nemrég elhangzott benesi beszéd újabban ismét kilátásba helyezte. Ettől a megmozdulástól, ettől a robbantási törekvéstől teljesen távolállott a hazai németség, a XIX. század hazai németsége. Ök a Bismarck-féle állásponton voltak, amely szerint az a körülmény, hogy a Duna medencéjében magyarok élnek, annyit jelent, mintha németek volnának ott, mert hiszen a két nép teljes sorsközösségben él, együtt állnak vagy buknak. Viszont a többi nemzetiségek annál erősebben küzdöttek a nemzetiségi törvény ellen. Megvádolták a magyarságot azzal, hogy a francia forradalom centralista eszméinek hódol, az >: egy állam és egy nép« elvét akarja megvalósítani. Ki kell azonban jelentenünk azt, hogy annak ellenére, hogy talán a sajtóban jelentek meg ilyen nyilatkozatok, a magyar kormány lényegileg mindig Széchenyi vonalán haladt s ütése 10Ul november 2o-en„ kedden. 571 ugyancsak ezt cselekedte a magyar nép is, amely a közébe ékelt nemzetiségiek iránt megfelelő megértéssel viselkedett, tisztelte és becsülte jogaikat. (Ügy van! Úgy van! jobb felől.) Ennek igen szép példája volt az úgynevezett gyermekcsere-intézimény, amelyet az ország különböző részeiben a magyar föld népe gyakorolt, egymás nyelvének és sajátosságainak megtanulása céljából. Tulajdonképpen ez volt az igazi Széchenyi-féle nemzetiségi szemlélet, f a suum cuique elvének elismerése', a nemzetiségi jogok tiszteletben tartása, nem uralomra való törekvés, hanem, békés együttélés az államalapító és a nemzeti sajátosságot megadó magyarság vezérlete alatt. T. Ház! A nemzetiségi kérdésben nagy fordulat jelentkezett a világháború alatt. Trianonban a nemzetiségek elszakadtak s a csonka országban csak a németség maradt. A győzelem elmaradása náluk már 1916-ban bizonyos nyugtalanságot keltett, a birodalmi németség sorsában a saját sorsukat is féltették. Ezt a folyamatot az összeomlás fejezte be, úgyhogy 1921ben, a trianoni Magyarországon már egy népi öntudatra emelkedett hazai németséget találunk. Ennek a népi öntudatra emelkedésnek konzekvenciáját a magyar állam le is vonta, hozzájárult ahhoz, hogy fokozatosan kiépíttessék a német elemi iskolák rendszere, úgyhogy ma már a volt csonkaországban, a német anyanyelvű gyermekek 89-2%-a nemzetiségi iskolában, anyanyelvén kapja meig az, oktatást. Eleinte talán voltak itt bizonyos hibák, de ezek inkább technikaiak voltak és nem elfogultságból, nemzetiségi gyűlölségből származtak. Talán kifogást lehetett tenni és lehet még tenni, a nyelvi oktatással szemben, hiszen még nem tudunk megfelelő goethei nyelvet beszélő munkaerőt rendelkezésre bocsátani. Kétségtelen azonban, hogy a bajai nyári tanfolyam és a budapesti egyéves tanfolyam, valamint a budapesti német liceum bőségesen gondoskodnak arról, hogy ezen a téren is minden hiánytól mentesüljenek és hogy á hazai németség kulturális igényeit teljes egészében kielégíthesse., A középiskolai oktatás, az óvónők oktatása és a szakoktatás terén is megtörténtek azok; az intézkedések, amelyek e téren szükségesek és megnyugtatók. Ha a gazdasági vonalon nézzük a kérdést, meg kell állapítanunk, hogy a hazai németség mindig a teljes szabadságot élvezte. Ennek legszebb bizonyítéka az, hogy a hazai németség lényegileg a jól szituált társadalmi réteg körébe tartozik, igaz, hogy szorgalmánál, tudásánál fogva ezt meg is érdemelte. Soha sem ismerte a magyar törvényhozás azt, hogy a nemzetiségi kérdést belekeverje az adópolitikába, (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) hogy egyoldalú adóztatást gyakoroljon, amire az utódállamokban bőségesen volt példa, és nem követte a nemzetiségiekkel szemben ezt az elvet az állami adókból való juttatásoknál sem. Sőt ellenkezőleg (Úgy van! Ügy van!), talán le lehet szegezni a múltból, mint történelmi tényt, hogy éppen a nemzetiségi vidékek voltak azok, amelyek az állami juttatások szempontjából »mindig előnyben részesültek a színmagyar területekkel szemben. A gazdasági szabadságot nem lehet eléggé értékelni, a szegénységben elesők a nemzetiség. Bár természetes, mégis meg kell említenem a jogok egyenlőségét. A magyar törvényhozás sohasem ismerte a népcsoport-jogokat: egymás mellett, egyenlő kötelezettségek mellett, min-