Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

566; Az országgyűlés képviselőházának 224» ülése 1941 november 25-én, kedden. nagyon sok ilyen esetet tudnék még errevonatkozólag felsorolni. T. Ház! Rátérve most már a közellátás problémáira, én nem termelő szemmel nézem a dolgokat. Nem vagyok termelő, barátaim és elvbarátami sem termelők, nekünk tehát a fogyasztók szempontjából kell a dolgot néznünk. A közellátás jósága t. Képviselőház, nemcsak attól függ, hogy a szükséges menynyiségű zsír, liszt, cukor, bőr stb. rendelkezésre áll-e vagy sem, hanem attól is függ, hogy az elosztás jól van-e megszervezve. Erre nézve csak annyi (mondanivalóm van, hogy az elosztás Budapesten és még egy pár vidéki városban nagyon jól meg van szervezve, ha valamiből ma nincs, akkor holnap biztosan van belőle, s ha ma kevesebbet adnak valamiből, mint az ember várná, akkor annak bizonyára

/ az az oka, hogy nincs. Ellenben mondom, széles ez országban a közellátás olyan gyatrán megszervezve nincs, mint Pest vármegyében. Meg kell mondanom, hogy azok után az ökölrázások és szent fogadkozások után, amelyek a pesti vármegyeháza nagytermében elhangzottak a közellátás tekintetében, egészen mást vártunk volna, mint ami valóban bekövetkezett. Míg Újpesten. Kispesten, Pestszenterzsébeten, Csepelen valahogy döcög a közellátás, addig a többi községekben a lehető legsiralmasabb állapotok vannak. Például Pestszentlőrincnek, egy ilyen nagy munkásvárosnak viszonyait t vetítem a Ház elé. Pestszentlőrincen a zsírjegyek százai mennek veszendőbe, mert nem lehet beváltani őket, nincs rá fedezet, vagy ha van. akkor az aszszonyok nem tudják, hol lehet azt a zsírt megkapni. Ugyanez a helyzet a cukor- és a lisztjegyeknél is. Az elosztás egyáltalán, nincs »megszervezve, s e tekintetben a leglehetetlenebb állapotok vannak. Pestkörnyékén a falvakban és városokban, különösen^ & kültelkeken a múltban rengeteg munkás hizlalt magának disznót s ezzel önmagát látta el egész évvel zsírral és egy kis hússal. Annak következtében, hogy az elmúlt ősszel, illetve az idén ősszel már terményt kapni nem lehetett, a munkások fájó szívvel voltak kénytelenek lemondani arról a gyönyorűségről

% hogy sertést hizlaljanak és majdan öljenek és egyszer egy esztendőben a disznótoron jóllakhassanak. Ma nem hizlalhatnak sertést, mert nem lehet hizlalni, így a közellátásra vannak szorulva, a közellátás azonban olyan gyatrán van megszervezve, hogy az emberek többsége egyáltalában nemi tud zsírhoz jutni. T. Ház! Ha már a zsírnál tartunk, megjegyzem, hogy egy nagyon tetszetős rendelkezést adtak ki például Újpesten és a többi városokban is, amely különösen itt a jobboldalon igen nagy tetszést aratott. Nevezetesen kimondták, hogy zsidó nem kap zsír jegyet. Rendben volna, ha minden zsidó olyan gazdag volna, hogy libazsírral tudná fedezni évi szükségletét. A zsidók közt azonban fölös számban vannak proletárok, gyárakban dolgozó munkások, akik nem tarthatják, de nem is tartják be a rituális szabályokat, akik boldogok, ha egy kis zsírt vehetnek. (Gr. Serényi Miklós: Tartsák be a Talmud parancsait) Minden törvénynél erősebb a gazdasági törvény vaskeze. Az a munkás, aki 26—30 pengőt keres egy héten, az hiába olvasta gyermekkorában a Talmudot, nem tudja betartani. (Rassay Károly: Nem erről van szó, hanem a törvény betartásáról!) Mondom, a gazdasági élet vas törvényei erősebbek minden más erkölcsi törvénynél, erőseb'bek a tízparancsolatnál is. (Szeder Ferenc: Krisztus parancsolta,, hogy ne ölj! — Horváth Zoltán: Ez a hivatalos hatalommal való visszaélés! — Rassay Károly: Az!) Keresztülvitték a tetszetős tervet^ hogy a pestkörnyéki zsidók nem kapnak z sírj egyet. Rákényszerítik a zsidó proletárokat arra, hogy 7—8 pengőért vásárolják meg a libazsírt, ha meg tudják vásárolni. (Szöllősi Jenő: Az a baj, hogy erős kezű ember az alispán! — Rassay Károly: Arra legyen erős kezű, hogy a törvényt betartassa! — Budiriszky László: A törvényről ne beszéljen!) Bárhogyan gondolkozzanak is az urak a zsidókérdésről, egy bizonyos: egymillió zsidó él Magyarországon. Ez az ország nem olyan gazdag, hogy azonfelül, hogjr rengeteg improduktív elemet kénytelen anélkül is eltartani, még egymillió zsidót is eltartson. Nagy részüknek tehát dolgozni kell menni, ha pedig a zsidó dolgozik a gyárban éppen úgy, mint a keresztény munkás, akkor éppen olyan jogok is illetik meg, mint a keresztény munkást és éppen olyan elbánásban kell őket részesíteni, mint a keresztény munkást. Nem szabad megparancsolni a kispesti és újpesti susztereknek, hogy zsidónak nem szabad cipőt talpalni. A zsidó munkás nem mehet mezítláb a gyárba dolgozni. (Szöllősi Jenő: Ki tiltotta meg? — Zaj.) Rátérek a cipő- és bőrellátás szörnyűségére. Kezemben van egy halom ilyen kiutalás, amelyekre az van írva: »Értesítem, hogy cipőigénylése ez idő szerint nem volt kielégíthető«. Nézzük csak meg az egyiket. Elek József lakatossegéd 1940 januárjában vett magának egy pár cipőt. 1941 május 24-én kér egy pár cipőre szóló kiutalást. .1941 november 3-án értesítik arról, hogy igénye nem volt kielégíthető. Ezerszámra kapták meg az emberek 6—8 hónap után özeket a cédulákat azzal, hogy igénye nem volt kielégíthető. Ha ezeket a cédulákat elolvassuk, rájövünk arra, hogy a legtöbb munkás 1941-ben nem is volt abban a helyzetben, hogy cipőt vásárolhatott volna magának, minthogy a meglévő cipője elkopott, elnyűtt, új cipőre volna i szüksége, a hivatalhoz fordul. Már most rni történik? Befut 3000 igénylés, de csak 150 igényI lésre van cipő. Ezeket kiadják, a többit egyszerűen félreteszik. A rákövetkező hónapban újra bejön 1500 igénylés, megint 150-et kielégítenek, a többit félreteszik. Ez hónapról-hónapra így megy, úgyhogy akik júliusban nyújtották be igénylésüket a 150—160 kérelmező kielégítése után semmi reményük sem lehet arra, hogy cipőt kapjanak. Nem azt teszik tehát, ' hogy a régieket veszik elő, hanem minden hónapban az új jelentkezők^ közül kiválasztanak 150—160at, ezek megkapják a cipőt, a többi mehet a fenébe. (Rassay Károly: Nem is válogatnak!) Ezek az állapotok tarthatatlanok. Az iparügyi miniszter, a honvédelmi miniszter is itt a Ház nyilt színe előtt dicsérte meg a magyar munkásság józanságát, higgadtságát, szorgalmát, tudását. Jól esett a munkásságnak ez a dicséret, de engedelmet kérek, ebből nem lehet megélni, annak a munkásnak végül is táplálkoznia is kell, ruházkodnia kell, annak cipő kell, mert ha azt nem kapja meg, akkor nem tud dolgozni, megállt a tudomány. Nagyon sok vitára adnak alkalmat a nehéz testi munkát végzők kenyér- és zsírpótjegyeinek kérdései. Az egyik hatóság azt mondja, hogy a lakatos nem nehéz testi munkát végző ember, a rézműves sem, sőt van hatóság, amely azt mondja, hogy a kovács sem nehéz testi^munkát végző ember. Ebben a tekintetben megállapítom, hogy különösen a környéken