Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

564 Az országgyűlés képviselőházának 22h. ülése 19U1 november 25-én, kedden. nekre katonai vonalon valóban büszke is lehet. (Élénk helyeslés és taps a jobb- és a baloldalon.) Elnök: A vezérszónokok közül szólásra következik? Szeder János jegyző: Malasits Géza. Elnök: Malasits Géza képviselő urat illeti a szó. Malasits Géza: T. Képviselőház! A miniszterelnöki tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával pártom részéről két kérdéssel, a kormány sajtópolitikájával és a közellátás kérdésével kívánok foglalkozni. A kormány sajtópolitikájáról netn sok mondanivalóm van. Mindenki, aki kissé tárgyilagosan nézi a kormány sajtópolitikáját, túlzás nélkül megállapíthatja, hogy ez a sajtópolitika teljesen egyoldalú és az egyoldalúságában mindig azoknak a pártjára áll, akik az élet napos oldalán járnak, s elhanyagolja azoknak érdekeit, akik az élet árnyas oldalán járnak. Legjobban kitűnik a kormány sajtópolitikájának egyoldalúsága, ha a kormány által fenntartott vagy szubvencionált lapokat ol; vassuk, melyekben mindenről van szó, Ali babáról és a 40. rablóról, de arról nincs szó. hogy a dolgozó nép hogyan és miből él és milyen a dolgozó nép sorsa. Nagyszerű cikkeket olvasunk a kormány lapjaiban, az »Országjárás«-ban és egyéb lapokban, hogy a kormány milyen kemény kézzel és még keményebb ököllel bánik el a zsidókkal, ellenben egy betűt sem olvasunk arról, hogy ebből mi hasznuk van a dolgozóknak. Még jobban kitűnik a kormány egyoldalú sajtópolitikája akkor, ha a cenzúra^ működését nézzük. A hírlapi cenzúra a háború alatt érthető, de nem helyeselhető, ha az óvatosságon is túlmenően fojtja le a közvélemény megnyilvánulását. Az irodalmi, művészeti és kulturális kérdésekben a kormány által nem szubvencionált lapok a legnagyobb kétségben vannak, hogy mit szabad közölniök. r Hogy semmi egyebet ne mondjak, egypár hírlapíró hazajön a kolozsvári színház megnyitásáról és az egyik elmondja a másiknak, hogy milyen kritikát fog írni erről a ragyszerű ünnepségről. Megírja a kritikát és benyújtják, de a cenzúra nem engedi közölni. Csodálatosképpen az egyik színházi hetilapban ez a cikk majd nem szórói-szóra megjelenik. Vagyis az, aki a/, elmondottakat hallotta, feljegyezte magánaK és megírta s amit a napilapban nem engedtek megjelenni, annak közlését a színházi lapban minden további nélkül megengedte a cenzúra. A munkásosztály szempontjából a legnagyobb hibája a cenzúrának az, hogy nem engedi a lapokban nyilvánosságra hozni az egyes gyárakban és ipartelepeken az újabb időben ismét lábrakapott erősen hajszolt munkamenetet, mondhatnám hajosárkodást, ha kissé erősebb kifejezést akarok használni, ami pedig idő előtt felőrli a munkás munkaerejét és egészségét. A munkáltatók a cenzúra működésében, amint majd leszek bátor bizonyíté kokkal szolgálni, segítőtársat látnak abban, hogy most az a nélkül is rosszul táplált munkást a munkában még jobban agyonhajszolják. A füleki gyárban asztalosmunkások dolgoztak időbérért. A gyárvezetőség felajánlotta nekik, hogy végezzék ezt a munkát akkordban, akkor tiöhbet keresnek. A munkások ezt a/, akkordmunkát vállalták, a termelést 90%-kal fokozták, vagyis majdnem mégegyszer annyit termeltek, mint azelőtt. Ennek fejében 25—30%kal magasabb lett volna a bérük. Elszámoltak, azonban a kifizetés előtti napon a személyzeti parancsnok utasítására újra átszámították ezeket az akkordbéreket és a munkások keresetéből 15—20%-ot egészen jogtalanul levontak. Ezek a szerencsétlen emberek agyondolgozták magukat abban a reményben, hogy pár pengővel többet visznek haza, 42—-56 pengő között, lett volna a keresetük, boldogok voltak, hogy legalább ennyit hazavisznek, de 15—20%-kai redukálták a fizetésüket, kénytelenek voltak kevesebb fizetéssel hazamenni. Ezt az égbekiáltó, sőt a 941-es törvénybe ütköző eljárást a cenzúra nem engedte közölni, egy betűt sem lehetett írni erről. Mint ahogy például egy betűt sem lehetett írni arról, hogy az iparügyi miniszter úr a háború elején felfüggesztette a húsiparban a 8 órai munkaidőt. Most enoek a következménye az, hogy a budapesti húsipari munkások heti 70—80 órát dolgoznak ugyanakkor, amikor a budapesti munkások százai munka nélkül lézengenek, sőt akik a vidékről feljönnek, azok is csatlakoznak a munkanélküliekhez. Nem szabad semmit megírni arról, hogy a vágóhídon a munkások keresete miért olyan alacsony. Itt van nálam egy fizetési lap, egy derék magyar munkás fizetéséről. November 15-től november 2l-ig terjedő időre az összkeresete 14 pengő 42 fillér. Sertéseket nyúznak ezek az emberek és ezért a hihetetlenül nehéz munkáért ez a derék felnőtt magyar a levonások után a 14 pengő 42 fillérből 12 pengő 46 fillért kapott kézhez — s ezt nem engedi a cenziíra megírni. Egy betűt sem szabad írni arról sem, hogy a visszatért országrészeken milyenek a munkások bérviszonyai, imilyenek a munkaviszonyok és egyáltalán milyen a ; bánásmód a munkásokkal. Nem tudom belátni, micsoda hadviselési érdeket sértene az. ha a közvélemény ímegtudná, hogy a Felvidéken. Kárpátalján, Erdélyben és újabban a Délvidéken a munkáltatók az impériumváltoztatást kíméletlenül ki tudják használni a maguk előnyére és munkásaik hátrányára. Nem én, a szociáldemokrata mondom ezt, hanem Mester Miklós t. képviselőtársam, aki jobboldali gondolkozású, akit tehát nem lehet azzal vádolni, hogy a munkásokat felizgatja. Az Erdélyi Párt. az erdélyi képviselők részéről sokat lehetett hallani ezekről a dolgokról. Mester t. képviselőtársam maga^ beutazta Erdélyt és a képviselőház 217. ülésén hajmeresztő dolgokat^ mondott el arról, hogy Erdélyben hogyan bérezik a munkásokat, milyen a munkásokkal való bánásmód és milyen reménytelenül, éhesen és rongyosan kénytelenek a munkások nehéz munkájukat elvégezni. Erről egy betűt sem szabad írni, éppen úgy mint ahogyan nem szabad egy betűt írni arról sem, hogv a Délvidéken milyen nagyszerűen használják ki a munkáltatók azt, hogy a jugoszláv munkásvédelmi törvények már hatályukat vesztették, a magyar munkásvédő törvények pedig még nem léptek életbe. T. Képviselőház! A cenzúra túlbuzgósága — nem teszem fel róla, hogy tudatosan teszi, el akarom ismerni, hogy ez túlbuzgóság — a munkásságnak igen nagy károkat okoz, mert arra a munkáltatóra, akinek az eljárását a nyilvánosság előtt illő formában meg lehet bélyegezni és fel lehet a nyilvánosság figyelmét hívni arra, hogy íme Magyarországon az ipar milyen nagyszerű pártolásban részesül és