Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-221

432 Az országgyűlés képviselőházának 22 Vitéz Miskolczy Hugó jegyző (olvassa): »1. Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a parlamenti Széchenyi-emléktábla leleplezése alkalmával tartott ünnepi óda az 1848—1849 évi magyar szabadságharcot méltatlan beállításba helyezi? 2. Hajlandó-e a miniszter úr intézkedne hogy fenti ünnepi óda a parlamenti naplóból, töröltessék? 3. Hajlandó-e a miniszter úr intézkedni, hogy a jövőben hasonló eset elő ne forduljon? Incze Antal s. k.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter a terembe lép. — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Éljen Hóman! Derültség.) ~ Palló Imre: Az egyetlen miniszter, aki bejön! — Rajniss Ferenc: Szabályellenes! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Végre egy miniszter.! — Taps a szélsőbaloldalon.) Incze Antal: T. Ház! Teljes nviltsággal bevallom, nem vagyok bizonyos abban, hogy jó helyre intézem-e interpellációmat. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem ió! — Derültség. — Egy hang a szélsőbaloldalon: Ezért jött be?) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Incze Antal: A kérdést fel lehet fogni a Ház belső ügyeként is és miután a t. Ház elnöke nem interpellálható, talán a miniszterelnök úrhoz kellett volna fordulnom. Nekünk azonban felfogásunk, hogy esrv óda, amelyet a magyar országgyűlés Széchenyi-ünnepéin mondanak el, a szerző személye, a hely és az alkalom miatt olyan jelentőségű, hogy ebben a kérdésben a magyar kulturális ügyek legfőbb védőiének és őrének, a kultuszminiszter úrnak kell felelősnek lennie. T. Ház! Magyarország országgyűlésének két Háza 1941 október 29-én — mint köztudomású — ünnepi megemlékezés keretében leleplezte a legnagyobb magyar emléktábláját. Arról van tehát szó- hog-y a magyar országgyűlés hivatalos formában és ünnepi keretek között állított maradandó emléket Széchenyi Istvánnak. Az ünnepség jelentőségét fokozzák azok a körülmények, amelyek között azt megtartották és az a tény, hogy az ünenpséget maga az ország törvényhozó testülete rendezte. Ezen _az ünnepségen a túloldal egyik képviselőtagja egy erre az alkalomra írt ódáját szavalta el. (Rajniss Ferenc: Egy felsőházi tag kellett volna, hogy írja! — Derültség.) Ebben uincs semmi rendkívüli. Ha szokatlan is az, hosry az országgyűlés egy tagja költői nyelven szólaljon meg ünnepi alkalmakkor, még sincs benne csodálni való, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy ennek az ódának a szerzője úgyis, mint a rádió egyik alkalmazottja és állandó ünnepi szónoka minden alkalmat megragad, hogy úgynevezett költői nyelven közölje gondolatait azzal a nyilvánossággal, amelyet nem mint költő, hanem mint a rádió igazgatója és országgyűlési képviselő teremtett magának. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a kormány es-yik állandó ünepi szónokával és verselőjével állunk szemben. Én azonban nem a költővel akarok perbeszállni. Mert a mi magyar költőink, Berzsenyi. Balassa, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Vajda, Ady. továbbá, hogy élőket mondjak, Erdélyi és Sinka közé a túloldalnak e tisztelt tagját, t. képviselőtársamat sohasem soroltuk. (Derültség a szélsöbaloldalon,) A szef

. ülése 1941 november 19-én, szerdán. mélyének kijáró minden tisztelet mellett meg kell mondanom, hogy benne az úgynevezett hazafias líra jószándékú, dilettáns művelőjét látjuk, aki a legjobb szándékkal, bizonyos lelkesítő hatást akar elérni a rendelkezésére álló alkalmakkor. Nem lehet feladatom itt, ezen a helyen, hogy t. képviselőtársam verseiről irodalmi méltatást tartsak. Megítélésünk szerint, t. képviselőtársam, a nemzeti giccsnek egy olyan jelenségét produkálja versírói működésében, amely semmiképpen sem tekinthető a magyar mélykultúra megnyilatkozásának, amely azonban adandó alkalmakkor bizonyos konstruktív célokat szolgál. T. Ház! Előbb említett t. képviselőtársam szóbanforgó ódájával azonban már baj van. Ne^ méltóztassék tőlem azt kívánni,, hogy ezt az egész irodalmi remekművet felolvassam. (Derültség.) Az első strófája Széchenyi összeomlását méltatja és ha megérteni nehéz is de ezzel szemben tartalmi kifogást emelni nem lehet. Engedje meg azonban at. Ház, hogy az óda második szakaszát szóról szóra felolvassam. (Halljuk! Halljuk! — Olvassa!): »Nem világorkán volt ott készülőben: — a szépenszóló, zengő jelszavak — zendültek föl és lázadtak a tettre. — S a szó kikelt, mint szép Meduza-főben — a kígyó-fürtök ezre, meg tízezre, — hogy végül nem volt oly varázsló itt, — aki még úrrá lett volna felette. — Sa fölidézett vihar égre bőgött: — a hasadt égből véreső szakadt, — a vetésekbe lángszigony ütődött — és gyújtott, gyújtott, ahol megakadt...« (Br. Vay Miklós: Rímelni rímel! — Élénk derültség és taps. Felkiáltások a szélsőbáloldalon: Éljen Vay!) Elnök: Csendet kérek! Incze Antal: T. Ház! Meg kell mondanom, hogy nekem is, a t. túloldalnak is és mindnyájunknak, akik itt ülünk, sok dolgunk van és meg vagyunk győződve, hogy azt az eszünket, melyet Isten bírnunk engedett, mindannyian jó szándékkal iparkodunk a köz javára fordítani. Sajnos, mégis rengeteg időt kellett arra fordítanom, hogy megértsem ennek az ódaidézetnek szövegét és akkor arra jöttem rá, hogy itt tulajdonképpen a magyar szabadságharc van úgy beállítva, mint amely nem világorkán volt, mindössze a szépen szóló, zengő jelszavak zendültek föl és lázadtak a tettre, (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: A magyarok ellen?) más szóval, a magam egyszerű prózájával, ez az alkalmi óda azt iparkodik bizonygatni, hogy lám-lám, azok a bizonyos átkos jelszavak már 1848-ban is elítélendő lázadást okoztak. (JandI Lajos: Szerencsére nem lehet megérteni!) Ha valaki magyar nyelven verset ír, az nem közügy, nem közügy akkor sem, ha a vers csapnivalóan rossz, de közüggyé válik egy nyomtatott szöveg, akár vers, akár próza, ha tartalma alkalmas arra, hogy megzavarja a közösség rendjét. Itt engedtessék meg nekem az a kis kitérés, hogy erre aztán igazán vigyáz, a t. kormány. Felfogásom szerint az első számú közügy ezzel az ódával kapcsolatban az, hogy egész nevelésünk, egész történetismeretünk, történetszemléletünk, történelmi értékmérésünk tanusága szerint a magyar szabadságharc sokkal, de sokkal több volt, mint a szépen szóló, zengő jelszavak által keltett tettre lázadás. Az, hogy Magyarországon ma valaki ilyen célzásokat kinyomtathat, már magábanvóve is furcsa kérdésekre adhatna alkalmat, mert valahányszor az ólombetű a papír felé csak közeledik, már