Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-221

Az országgyűlés képviselőházának 221. ülése 19ki november 19-én, szerdán. 391 — Rajniss Ferenc: Hát némelyik meg van bo­rotválja! — Derültség. — Az elnök csenget.) Mélyen t. Ház! Legutóbb kint jártam a magyar szabadkikötőben és láttam azt a nagy­szerű munkát, amely ott folyik. Megdobbant a szívem, mert a fiumei szabadkikötő tárházá­nak valaha én is tisztviselője voltam, láttam a felhalmozott magyar árukat, amelyek kül­földre mentek, láttam a magyar lobogó alatt hajózó hajókat, amelyek rakodásra vártak. Most itt is ugyanez tárult elém, ha kisebb kép­ben is. Ennek a kikötőnek az a nevezetessége, hogy a posta mellett a magyar államimnak ta­lán a második jövedelmező intézménye, mert nem tudom, hogy mé# egy intézményt fel tud­nánk-e említeni, amely ilyen súlyos pénzeket hozna az államháztartásiba. Ugyanakkor lát­tam és tapasztaltam, hogy bár a minisztérium tavaly a költségvetésében előterjesztette és meg is szavaztuk például a gyapjúraktár fel­építését, amelyet Öt emeletesre kontempláltak, csak három emelet lett belőle. Elismerem a miniszter úr nagyszerű meg­értését, amelyet hajózásunk iránt is tanúsí­tott, azonban sajnálatfal látom, hogy a költ­ségvetésben nincsenek biztosítva megtelelő összegek. A megrendelt Duna-tengerjáró ha­jók felszerelésére OOO.'DOO pengőt fordítanak. Igen t. miniszter uram, ez nem elegendő, mert én • szerettem volna egy 10 milliós tételt látni, amely a további hajóür építését célozná. Ta­valy is hangsúlyoztam és nagyon erélyesen hangsúlyoztam, hogy a hajóür többet ér, mint a platina. Hajók pusztulnak el és nincs em­beri erő, amely azokat olyan gyors tempóban pótolni tudná, mint amilyen gyors tempóban arra szükség van. Ha mi magyarok most az egyszer véletlenül előre gondolkodunk, nem 10 esztendőre, 1—2 esztendőre, tudhatjuk, hogy rövidesen be fog következni az az idő, amikor saját szükségleteinket saját hajóinkon hozzuk be, de nem fogunk találni olyan jószívű nem­zetet, amely majd átengedje nekünk a ha jo­ur t, hogy behozzuk az elsőrendű szükségleti cikkeinket. Magunknak kell megterenitenünik ezt az előfeltételt. De gondolkodjunk kissé tovább is. Hiszen nem kell titkolnunk, nekünk is volt tengeri kikötőnk és lesz tengeri kikötőnk. Ezt nem­csak mi állítjuk, hanem állítja a baráti Olasz­ország is, amelynek igen t. kereskedelemi minisztere nekem igen jó ismerősöm, fiumei gyerek, mint én voltam. Elárulta, hogy Fiú­méért akar dolgozni, mert Fiúmé magyar ki­kötő volt és azt akarja, hogy az legyen a jö­vőben is. Ne dolgozzunk az ellen, hogy ma­gyar tengeri kereskedelmünk is legyen, ha­nem igenis gondoljunk előre és segítsük őket. Nem három, hanem még további öt-tíz Duna-tengerjáró hajó építését kell munkába vennünk. Itt vannak a mi nagyszerű szak­embereink, itt vannak a Ganz-Daimbins fiu­mei emberei, akik még hadihajókat és tenger­alattjárókat is építettek, hogyne tudnának fo­kozott mértékben ilyen teherszállítóhajókat is építeni? Hála Istennek, igenis ( vannak nagyszerű tenger eszeink, aki ma hajó helyett tárházakat vezetnek ugyan, de adja Isten, hogy hajót is vezethessenek és nagyszámú ha­jóval kimehessünk Brazíliába, Ausztráliába és a Távol-Keletre, mert Budapest, akár nevet­nek rajta, akar nem, tengeri kikötő lett. (Rajniss Ferenc! Igaz!) T. Ház! Nem szabad elfeledkezni a vas­utasoknak egy régi fájdalmáról. A vasutasok éjjel-nappal küszködve, igenis, a, mi második hadseregünk, mert nélkülük sem háború, sem belső élet, kereskedelem nincsen. Gondoljunk rájuk, akik éjjel-nappal, esőben, hóban, fagy­ban teljesítik kötelességüket Kérem az igen t. miniszter urat, gondoskodjék ezekről a de­rék magyarokról és gondoskodjék azoknak a nyugdíjasoknak a helyzetéről, akik vasutasok voltak és állandóan kérik, követelik, hogy a trianoni 16%-os levonást kaphassák vissza. Meg kell itt emlékeznem azokról a derék pályamunkásokról, akik k még ina- is sírnak, hogy nem tudták elérni azt a fizetést sem, ame; lyet egy egyszerű gyári munkás megkap. (Közi Horváth József: Szörnyűség'!) Komikusan hangzik, a miniszter úr igenis szabályozta az ipari munkások minimális órabérét 35 fillér­ben, de ugyanakkor ő nem ad meg többet, mint 24 fillért, azaz bocsánat, felemelte egy fillérrel 25 fillérre és megadta a családi bért. Ezt hálás köszönettel fogadtuk, szeretnők azonban, ha a béreket is legalább arra a színvonalra emelné fel, mint az ipari munkásokét. Miért -legyen az a kis pályamunkás elnyomott 1 ? Hiszen ezek tulajdonképpen a falu fölösleges gyermekeiből rekrutálódnak, városi , ember pályamunkásnak nem megy el. Gondoljunk arra, hogy az a pá­lyamunkás a legpiszkosabb munkát végzi, a ruhája mindig kátrányos, rozsdás, piszkos. Nyáron a vasúti sinek forrósága, télen a hó, fagy, szél bántja, öli, gyötri. Gondoljunk ezekre, hiszen ezek is magyar emberek, épp úgy adják à magyar honvédeket, mint a töb­biek. ' > Meg kell emlékeznem a derék magyar pos­tásokról is. Ez a kar a magyar kereskedelem­ügyi minisztériumnak is büszkesége kell hogy legyen, mert a magyar postás hozza neki a leertöibb hasznot. Hiába beszélünk akármit, a magyar posta a legkitűnőbb jövedelmi forrás, különösen, ha még a rádiót is hozzágondoljuk és ha a miniszter úr a rádiót teljesen a maga kezébe venné és nem másnak a zsebébe adna. azt a .hétszázezer előfizető utáni bevételt. (Közi Horváth József: Benne vagyunk szívesen mind­annyian!) Ebben az esetben havi egypengőért lehetne rádiót hallgatni és a minisztériumnak is nagyon szép jövedelme lenne. (Rajniss Fe­renc: Nem lehet, mert akkor jobb lenne a mű­sor! — Derültség balfelől.) A postásság részéről egy súlyos panaszt kell tolmácsolnom. A postaaltisztek azzal a panasszal fordulnak állandóan hozzánk, hogy miért mostoha gyermekek ők, miért nem me­hetnek ők is a szakaltiszti vizsgára 1 Ma, ha az ember szakaltiszti vizsgára mehet, az olyan protekciós dolog, mintha teszem fel, valakit egyetemi professzornak neveznek ki. (Rajniss Ferenc: Miniszternek!) Panaszokat hallunk, amelyek jogosak, hiszen egyik éppen úgy is­meri a szakmáját, mint a másik, mert ha nem ismerné, akkor elbocsátanak. Ma öreg altiszt­jeink vannak, akikre építünk, mert a megna­gyobbodott ország bizony ezeknek a vállain nyugszik, a fiatalságot melléjük osztják be és őket küldik ki Erdélybe meg a Bácskába és fogják tovább is küldeni addig, amíg megfelelő embereket állíthatnak be helyettük. Mondom, ma ezeket a régi ós nyugdíjas postásokat hív­iuk vissza. Adjuk meg a lehetőséget, hogy ezek a derék postások szabadon jelentkezhessenek erre a szakaltiszti vizsgára, hogy aki jelentke­zik és ambicionálja a dolgot, igenis tehesse le ezt a vizsgát. Ügy is tudom, hogy ez a szak­vizsga nem jelent az illetőnek havonta százak­kal több jövedelmet, de becsületébe vágtáz, ha hiányzik ez a vizsgája. Ha nem is lesz tőle na­gyobb a jövedelme, az önérzete elégül ki vele.

Next

/
Oldalképek
Tartalom