Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-218

Az országgyűlés képviselőházának 218. ülése 1941 november 13-án, csütörtökön. 191 raucsnokok rendszerét újra bevezették, akkor személyzeti parancsnok lett belőle. Egyébként a gyár cégvezetője. Az illető rendeletet adott ki, hogy mindenki, aki fizetésemelést akar, kénytelen hozzáfordulni. Most tessék elképzelni azt a szegény munkást. A szakmunkás nem nagyon fél az ilyesmitől, de annak a rengeteg segédmunkásnak és nőmunkásnak is, aki a gyárban dolgozik s akik a mai viszonyok között alig tudnak megélni fizetésükből, ha fizetésemelést akarnak, szintén el kell menni ök a gyár nagyhatalmú katonai parancsnokához, aki a munkásokat és munkásnőket nagyon sok esetben azzal terrorizálja, hogy ; lecsukatja őket, ha még egyszer ki merik nyitni szájukat. Azok nem kívántak nem tudom én mit; csak fizetés javítást kértek, munkájuk megérdemelt bérét kívánták; ha lehetséges, megadják, ha nem lehetséges, nem adják meg és akkor, ha munkásnőről van szó és nem hadimunkásról, akkor szépen kilép és keres m-agának megfelelő foglalkozást; de arra semmi szükség sincsen, hogy a személyzeti parancsnok a munkabérügyekbe beleavatkozzék. Egy másik ilyen eset: az Oetl-gyárban... (Páncü Antal: De hogy a szakszervezet megtiltja azt, hogy felvegyenek munkásokat; az rendben van?) Elnök: Pándi képviselő urat ismételten fi gyelmeztetem és kérem, hogy ne szóljon közbe, mert nincs joga közbeszólni. Malasits Géza: A képviselő urat fel akarom világosítani arról,.. Elnök: Kérem, Malasits képviselő urat, ne reflektáljon a közbeszólásra, mert előbb már figyelmeztettem a közbeszóló képviselő urat, hogy ne szóljon közbe. Malasits Géza: Annyi felelősségérzet van bennük, hogy senkinek sem tiltjuk meg, hogy ott vállaljon munkát, ahol neki legjobban megfelel. (Zaj.) Hogy folytassam és befejezzem azt, amit kezdtem: az Oetl Antal vasöntöde és gépgyárban egy esztergályosmunkás aki 70 fillér munkabért kap és hetenként 35 pengőt keres, arra való hivatkozással, hogy munkaképtelen édesanyját kell eltartania és lakást is kell fizetni ebből a 35 pengőből, — amit persze nem tud fizetni — alázatos instanciával kérte, engedjék a gyárból kilépni, minthogy tudja, hogy másutt többet tudna ikeresni. Megjegyzem, hogy az ilyenfajta munkás budapesti átlagos óraibére 131 fillér, míg ez a munkás az említett helyen 70 fillérért dolgozott. Hiába volt azonban az istancia, a személyzeti parancsnok ridegen elutasította a kívánság teljesítését. Erre az a munkás az iparügyi minisztériumhoz fordult egy kérelemmel. Az iparügyi minisztérium a kérelemhez hozzájárult s értesítette a gyárat, hogy az a munkás onnan kiléphet, a személyzeti parancsnok mégsem engedte a munkást kilépni. Bocsánatot kérek, a személyzeti parancsnok nem arra való, àogy a munkásokat visszatartsa; amikor egyrészt a munkás nélkülözhető, másrészt pedig, amikor más helyen 131 filléres órabért kaphat, akkor nem lehet valakit erőszakkal ott tartani 70 filléres órabér mellett. Én tehát nem kérek a miniszter úrtól egyebet, mint hogy azt a pár üzemi parancsnokolt, aki még működik, — és örömmel mondom, hogy nincs sok — szíveskedjék utasítani arra, hogy azokhoz a szabályzatokhoz tartsák magukat, amelyeket a honvédelmi minisztérium kidolgozott és amelyek mellett igen sok üzemi parancsnok nagyszerű harmóniát tudott teremteni a különböző pártállású munkások és sajátmaga között, úgyhogy az üzem rendben megy. Tudnék üzemeket felsorolni, ahol ezerszámra dolgoznak munkások és amióta a (háború kitört, egyetlen zökkenő, egyetlen összetűzés nem volt. Én nem kívánok semmi egyebet, mint hogy azokat a szabályokat, amelyeket a minisztérium előírt, a katonai parancsnokok tartsák be. Egy további kérésem a miniszter úrhoz az volna, amit előttem már Horváth igen: t. képviselő^ úr is elmondott. Kérem, hogy különösen a vidéken történjék gondoskodás aziránt, hog-y a bevonult katonák hozzátartozói a nekik járó segélyt mielőbb megkapják. A fővárosban ebben a tekintetben kevesebb a panasz, a fővárosi adminisztráció mégis csak fürgébb, gyorsabban intézi el a dolgokat, de vidéken igen gyakran hallunk olyan panaszokat is, hogy sokszor hónapokig tart, amíg az illető egy fillért is kap. Nem minden bevonult jómódú ember, sokan vannak olyanok, akik bizony nagyon rá vannak utalva arra a pár pengőre, amit kapnak és annál jobb, minél előbb megkapják ezt a pénzt. Bátor vagyok azután én is ,a miniszter úr figyelmébe ajánlani azt, hogy a hadrakelt seregben a legénységi állományú és az altiszti állományú személyek illetményei bizony nagyon alacsonyak. A mai drágaság mellett még azokra a legszükségeseiblb apróságokra sem elég a zsold, amit a katonának saját zsebéből kell megvennie, gondolok itt a cérnára, a tisztítószerekre és ilyesmikrei Ha meg lehet a pénzügyminiszter úrral ebben a tekintetben egyezni, nagyon kérem a miniszter urat, szíveskedjék odlahatnii, hogy ezeket az illetményeket valamiképpen felemeljék, mert — mondom — ma csak óriási nehézséggel, otthonról való utánaküldéssel lehet a katonáknak ezeket az apróságokat megszerezniük. Én ismerem a helyzetet a magam családjából is, az én családomból is éppen elég a bevonult: bizony a tisztítószereket nekünk kell utánuk küldenünk. A katona természeténél fogva és a szoktatásnál fogva is irtózik mindentől, ami szenny; tisztán kell tartania^ akármilyen körülmények között a ruháját, már pedig a zsold ma erre nem elegendő. Még két problémát teszek szóvá és akkor be is fejezem felszólalásomat. Az egyik a következő. A miniszter úr nagyon sokat segített a hadiözvegyek sorsán, amiért a legnagyobb elismerést érdemli. A miniszter úr segített a hadirokkantak sorsán is. Van azonban a hadiözvegyeknek egy kategóriája, amely törvényes rendelkezés következtében kimaradt a segítésből és ez a kategória a 75 és 100% -o-s hadirokkantak özvegyeinek kategóriája. Olyan özvegyekről van itt szó, akik már a rokkantság megállapítása után mentek^ férjhez rokkanthoz. Az ilyen asszony^ a törvény szerint semmiféle rokkantsági segélyt sem kap. Ha nem tévedek, a múlt évben, meg két év előtt kara; csonykor egyik-másik ilyen özvegynek, aki borzalmas helyzetben volt, tudott a minisztérium egypár pengő segélyt juttatni, általában azonban ezeket az özvegyeket segélyezni nem tudják. Hallottam, hogy készül egy rendelet, amely a gyermekek számához fogja igazítani a segélyezés mértékét. Aki ugyanis egy 75 vagy 100%-os rokkanthoz, ment feleségül, az irgalmas cselekedetet végzett, mert — hogy úgy mondjam — magatehetetlen embert ment el ápolni s annak a gyermekeit nevelte fel. Amikor rokkant meghalt, itt maradt ^z asszony, gyermekei felnőttek, elszéledtek és az asszony a legnagyobb nyomorba került. Hallom, hogy egy rendelet készül, amely ki akarja 28*